Sötét van, egy felhős éjjel,
egyre várom, hogy jöjjön egy jel.
Álmok nélkül forgolódok,
záporoznak a gondolatok.
Látszatra, mint ártatlan jácint,
de mindenki csak szerepet játszik.
Az elveszettek útjain járunk,
a fényre talán rátalálunk.
Elragad egy furcsa érzés,
érzem itt már nincs több kérdés.
Álmaimból építek házat,
lelkemnek egy erős várat.
Csapdába ejt a múlt homálya,
az ember a helyét nem találja.
Lelkem örökké fogollyá lett,
nem segíthet a bátor tett.
Széttörném a béklyóimat,
az idő hátha újból halad.
Visszajönnék, de nagyon félek,
nem vagyok csak kóbor lélek.
Gondolataim sortüzében,
egy csillag ragyog fel az égen.
Lelkemben a remény lángja,
újból lobog, mint a máglya.