Sejtelmes az éj,mint hajdanvolt,
kezem a poharam felé araszol,
a hajnal elvesztette bársonyát
ernyedt balom kérőn feléd kiált.
Tölgy asztalom látott már sokat,
hegylevével pácoltam a rostokat,
az üres kereszt ,a helyén csak áll
s az enyém,vállamat nyomja már.
A fény az áldás
a fény remény,
mindent éltet
s ezért remélj.
Száraz szível egyre az utamat járom
s a lelked lenyomata az én délibábom
kérdem,hogy megnyugszom-e végre
fürödhetek-e a hajnal örök tüzében?
De majd ha angyalok engem hívnak
tudom,vége lesz a nélküledi kínnak,
testetlenül egymással ott ölelkezünk,
mint főnix,újra s újra megszületünk.
Rézi