Vakon követte a város fényeit. Nem figyelt a léptekre, hosszú évek mozgatták a kopott járdán.
Ha megkérdezték volna tőle, hova tart, valószínűleg zavarba jön.
Merthogy nem tudta.
Valójában abba sem volt biztos, hogy miért is indult el. A munkaideje már lejárt, más dolga sem volt több. Akárhogy is, úgy érezte, még nem akar hazamenni.
Ezen meglepődött. Miért is nem? Szereti a családját. Úgy, mint a többi ember, eltartja, felelős érte. A felesége segít neki, a gyerekek lassan lépkednek a maguk útján. Egészséges mindegyik, nincs oka panaszra. Az anyagiak szűkösek, de csak-csak megélnek valahogy. Vannak, akiknek rosszabbul megy.
A házassága...az már rég volt. A nagy szerelem. Valamikor, talán, volt az is. Régi, szép, és oktalan. Aztán rájöttek, hogy könnyebb együtt. Még ha nem is a régi hévvel, még ha néha gondterhesen, nyeldekelve is, de jobb együtt. Akkor már ott voltak a gyerekei, ők voltak az öröm, a kapocs. Néha mást is jelentettek, de ezt hamar kiűzi a fejéből. Van, akinek rosszabbul megy.
Lehet, hogy kezd szenilissé válni? Talán elég idős ahhoz, hogy az legyen. Nem, ostobaság, - gondolta. – Jó is lenne, ha már most elkezdene ezen aggódni. Vannak fontosabb gondjai is.
Nem, voltaképpen az életének semmi baja. Boldog és hálás lehetne, hogy idáig jutott. Rendes állása van, családja, háza. Rég megtanulta már, hogy ne nyújtsa a kezét olyan dolgokért, amiket nem lát tisztán maga előtt. Furcsa volt erre gondolni. Legutóbb fiatalkorában tette ugyanezt. Visszanézett…Ezért sétál talán?
Nem voltak csillagok az égen. Furcsa egy éjszaka ez.
Időközben elérkezett a buszvégállomásig, majd tovább is haladt. Egyenesen, aztán lefordult jobbra. Mire eszébe jutott, hogy arra csak a körforgalom van, már jócskán az utca felénél járt. Nem fordult hát vissza.
Így volt ez vajon a többi döntésével is? Rossz ez? Vagy nem csak vele van így? Tulajdonképpen mit is ért el? Abból, amit valójában akart, amiről álmodozott? Nem emlékezett már arra, mit fiatalként vágyott. Vajon úgy ment végig mindenen, mint most? Csak vitte a lába? Vagy volt valami más oka is a döntéseknek? Akarta őket? A munkáján, a családját? Persze, a feleségét azért vette el, mert akarta. A gyerekeket is akarta. Aztán a többit intézte az élet. Párszor megrágta már a döntéseit. De végül is nem olyan rossz ez. Van, akinek rosszabbul megy.
Értelmetlen ez a séta, gondolta. A felesége is le fogja hordani, számon kéri, és mégis mit mond majd, hogy eltévedt? Hisz majd ötven éve él már itt.
Bár elhatározta, hogy visszafordul, mégis tovább sétált. Egyenesen a körtemplom felé. Átsétált az út másik oldalára,majd fel a pázsitra. A fű friss, kellemes illata járta át a levegőt. A világítás arany fénye csillogott a növényeken, és aranyszínbe vonta a szobrokat. Lassan sétált hozzájuk.
Az angyalok szárnya tompán fénylett, a kőből faragott kezek kecsesen hajlottak, a ruhák redői szelíden siklottak a karcsú testeken. S az arcok őt nézték, őt, senki mást. Gyönyörű volt a két angyal. S hirtelen eszébe jutott mi akart lenni. Hogy miről álmodozott gyermekkorában. Szobrász akart lenni, angyalokat, férfiakat, nőket, harcosokat, isteneket faragó, régi vágású mesterember. Akinek kezei alatt meghajlik a szilárd kő, a márvány, aki mosolyt csal az emberek arcára műveivel. Olyan szobrokat akart készíteni, ami mellett megállnak az emberek, ami pompája a térnek, és ami védőn oltalmazza a város lakóit. Hogy megmaradjon a nyoma. Hogy letegye kézjegyét a világban.
Aztán persze másképp lett. Katonának kellett mennie, megismerkedett Ilikével, apja meghalt, munka kellett. A bánya mellett nem volt idő faragni. Aztán pedig jöttek a gondok, a gondok, és örült, hogy még elvergődik a felszínen. Nem jutottak eszébe az angyalok. KaakK
Most a gyárban készít autóalkatrészeket. Nem rossz munka az, csendes, nyugodt. Persze, dolgozni kell, de hát hol nem? Mari, a testvére persze mindig mondja, hogy pihenjen, élvezze ki öreg napjait, de hát Mari elment. Amerikában él, valahol messze, a férjével. Hogy is hívják? Josh, Johnson? Egyszer voltak náluk a gyerekekkel. Szép, egészséges gyerekek, de valahogy máshogy csillog a szemük, mint az övéinek. Élesebben, akaratosabban. Hiányzik belőlük az alázatosság.
Végül is, lehet, hogy még valahol megvan az a régi véső. Meg egy kis kődarab is akad biztos valahol. Majd újra megpróbálja. A gyereket is meg akarta tanítani mindig, talán most majd lesz rá ideje. Ha meg nem, az se baj. A gyerek úgy is sokat tanul. Ez meg ostobaság, semmi értelme. Ennek a sétának se sok, megy is haza gyorsan, már éjfélt is elütötte a nagy óra. És az eső is cseperegni kezdett. Az esernyőt persze nem hozta el.
Ahogy távolodott, nehéz léptekkel, meghajlott háttal, mögötte gyéren pislákolt a fény a faragott angyalok kőszárnyán. Az egyik angyal szemének sarkából aranyszín csorgott a hideg esővíz. Mögötte némán lengett a háromszínű zászló.
Illango, 2010. január 19.