-Vajon milyen lehet a földi élet? –tűnődött hangosan egy apró csillag. Arca arany fényben szikrázott a kíváncsiságtól. Figyelte már egy ideje az embereket, de hiába nézte őket fürkészve, egyszerűen nem tudta megfejteni titkukat. - Biztos megértenék mindent, ha közülük való lennék – gondolta magában. Milyen szép is volna, láthatnám a színeket, hallhatnék végre zenét nem csak morajlást, érzéseim lehetnének, megtanulnék szeretni…egy apró könnycsepp folyt végig az arcán. –Milyen érzés lehet szeretni? Olyan sokat láttam már, olyan sokat hallottam róla…mi csillagok nem ismerünk ilyesmit.
- A mi feladatunk az, hogy hallgassunk és figyeljünk – szólalt meg hűvösen egy ezüstös fényű csillag. Fontos szerepet töltünk be az élet körforgásában. Mi ugyan nem élhetünk, de ha mi nem lennénk, élet sem létezne a földön.
- Tudom, tudom – sóhajtott az apró csillag. Már vagy ezerszer végig kellett hallgatnia a bölcs csillagok történeteit. A sok okítás ellenére igazából sose tudta felfogni, mi haszna van az élőknek abból hogy ők fenn csak hallgatnak, mint a sír. Vágyakozó tekintetét újra az emberek felé fordította.
Az ezüstszínű csillag megenyhülve nézett rá majd megszólalt:
- Ne vágyj közéjük. Fiatalon én se akartam megérteni. Viszont elárulok neked valamit. Páraknak közülünk megadatott az, hogy testben szülessenek újjá. Eleinte irigykedtem és igazságtalannak tartottam az egészet. Később az idősebbek elmondták: büntetésül száműzték testvéreinket a földre. Elfordultak az élőktől, nem hallgatták meg őket, nem világították meg elkeseredett lelküket.
- De hisz ez áldás, nem büntetés! –kiáltott fel fájdalmasan az apró csillag. Megérezhetik a szerelmet, párt választhatnak maguk mellé, táncolhatnak, nevethetnek… Ellenben velünk, kik még mozogni is alig tudunk.
- Valóban, ez igaz, de nekik van egy óriási ellenségük, ki nekünk viszont barátunk és szövetségesünk. Úgy hívják Idő, nagyúr ő hidd el. A szerelem és mindenmás múlandó, nem tart örökké. Amennyire szép és csábító, annyira fájdalmas és pusztító is egyben. Figyeltem Földre vetett testvéreim és sokat sírtam értük. Sokáig próbáltak minta életet élni, jóvátenni mind azt, mit az égben önzőségből elmulasztottak. Segíteni új társaikon, kikben megbíztak, de nem tudták hogy ezzel hibát követnek el. Az emberek kihasználták, újra és újra becsapták őket, és mivel száműzött csillagok, így saját fájdalmukkal nem tudtak kihez fordulni.
Az apró csillag megremegett, aranyló arca elsápadt a döbbenettől. Szemeiben fájdalom csillant meg. Ilyen történetet még sose hallott. A szerelem, az az érzés amit a legjobban becsült és amire mindennél jobban vágyott valójában egy fájdalmas, pusztító erő?
Az ezüst csillag mintha olvasott volna a gondolataiban.
- Csillagként velünk biztonságban vagy, emberként minden fény kihalna belőled.
Ittlétednek célja hogy hitet adj a reményvesztett élőknek, arany sugaraiddal öleld át testük miközben alszanak, álmaikban vigasztald szívük. Ez a mi feladatunk. Beragyogni sötét, puszta egüket és szeretni őket, mert egymást képtelenek.
- Mi történt a földön élő testvéreinkkel? – kérdezte az apró csillag. Rápillantva nővére merev arcára, már sejtette, a válasz nem lesz bíztató.
- Voltak szerencsésebbek és voltak kevésbé azok. Végzetük azonban egy és ugyanaz. Testüket elnyelte a föld és nem maradt belőlük más csak hamu és por. S mi nem tudtunk segíteni, némán kellett végignéznünk pusztulásukat. - Hangja hirtelen elcsuklott, könnyek jelentek meg szemében.
Az apró csillag ismerte már ezt a szót: pusztulás. Olyasmi, aminek láttán mindig sírnia kellett, de már a puszta gondolat is, hogy csillag társai vesztek oda, elviselhetetlen kín volt számára.
- Miért kellett elpusztulniuk? – kérdezte suttogva.
- Mert az önző embernél, csak egy a rosszabb: az önző csillag. – válaszolt egy sötétszürke csillag. - Az élőknek szüksége van ránk mikor éjszaka felnéznek az égre, és ilyenkor minden csillagnak kötelessége ragyogni. Egyszerűen így születtünk, nincsenek se érzéseink, se tulajdonunk. Égitestek vagyunk, a világ alkotóelemei, kik életben tartják a földet. Ha bármelyikünk is elfordul, azzal veszélybe sodorja harmóniánkat, megbontja rendünk, feladatát nem teljesíti. Őseink úgy ítélkeztek, az ilyen csillagok kényszerüljenek a Földre, hogy saját bőrükön érezzék meg önzőségük következményeit.
Az apró csillag még mindig értetlenkedve nézett maga elé. Ezüst nővére átfogta piciny vállát.
- Húgocskám, meg fogod érteni. Mi már évezredek óta figyeljük az embereket. Ez a föld rengeteg vért nyelt, rengeteg lélek veszett oda kegyetlen háborúkban. Nekünk minden nap emlékeztetnünk kell az élőket arra, hogy életük érték, ami Föld nélkül elképzelhetetlen. Muszáj, mert elfelejtik. Csak reménykedhetünk, hogy egy nap majd rádöbbenek arra, hogy pénzt nem vehetnek levegő helyett.
- Halványodom! Tán én is megszűnök csillag lenni? – esett kétségbe az apró csillag. Reszketve kapott nővére karja után.
- Ne félj pici testvérem, csak a Nap ébredezik. Családunk tagja ő is, belőle nyerjük fényünket. S most hunyd le szemed, pihenj, mert minden sugaradra szükséged lesz, hogy a mieinkkel együtt életre keltse a kihalt, fekete eget. – búcsúzott az ezüst csillag s csókot nyomott aranyló kicsi arcára.