Pirkadat
A halk nesszel meglibbenő függöny,
- melyet a puha augusztusi szél fúj,
akár egy gyönyörű fátylat -
a sötétítőn zörren.
A zajra szétfeszített héjaim mögül
üveges szemem tátog a félhomályba.
Majd pislantok…
Pupilláim beszűkülnek,
s akár a meglőtt vad,
támasztom fel magam.
Körbenézek…
A felismerés szörnyű áldása látogat,
hogy üres a szoba. Élettelen.
Odakint egyre világosabb lesz,
míg én csak merengve ülök az ágy szélén.
Sóhajtok…
Elernyedt lábaimba életet lehelek,
s nekivágok az útnak az ablak felé.
Kinézve, látom az elnyúlt árnyékot,
mely a házból fakad, s messzebb válik semmivé.
Kivilágosodott!
És én megint lemaradtam…
2010. augusztus 4.