Tisztán
Új korok mocskai,
mint legyek a légypapírra,
ragadnak csapzott testemre,
mely megtelve korunk szemetétől:
csak fáj!
Nem érzem helyem a holtak közt,
kiknek elveszett…
Elveszett az akarat,
mivel önnön lelkük görbe útját kiegyengetnék.
Lustaság, s önimádat ül századunkon,
és senki nem kiált figyelmeztetően:
Egyre fogyunk testvéreim!
Hitetlen tolvajok, a világ éléskamrájába
besurranva, akár a mezei sikló,
eszik el mások elől, mit anyjuk már feltálalt.
S aki csak illatot érezhet, de nem evék,
az elhiszi…
elhiszi mind a hazugságot, hogy jóllakott,
megvezetve létezik tovább, kötött szemmel.
Szegény Átkozott!
Hát harapjatok a tolvaj kézbe,
Egyétek meg előle saját étkeiteket,
S ha testvéreitek éheznek,
ne sajnáljátok tőlük a falatot.
„Hass, alkoss, gyarapíts…”
mondá a bölcs ember,
mert nem szégyen, ki kapát ragad,
s megműveli földjét,
sem ki disznók közt is hattyúvá tud lenni.
Nyissátok ki szemetek, s győzzön az ész,
a józan ész!
Ha megjárták az utat, a nehezebbiket,
akkor jő a jutalom,
s a boldog arcok mosolyát a szabadság szélesíti.
Az igazi szabadság,
nem egy mondvacsinált álomvilág.
Gyermekeink a szebb jövőben élhetnek,
ha megtesszük mit kell,
s az ifjúk megtanulják, amit nekünk elfelejtettek:
Becsület a mérlege mindennek!
Akkor boldog lennék, ha megélném;
testemről a legyek úgy peregnének le,
mint a lakk bútorról,
melyen nem tapad meg mocskos lábuk.
Úgy élnék tovább, hogy tudom:
jó a világnak!
S Úgy, igazán, mélyen,
valóban Tisztán
2010. március 18.