Alszik a párnán a kedves.
Szeme körül álompillangó kerget
szivárványtüzű árnyékvilágot,
most talán eléri amire vágyott.
Haja mint hullámzó tenger szétterül,
s mint megannyi huncut, csillogó patak,
futnak ki tincsei a párna redői közül,
hogy végül a félhomályba elbújjanak.
Az ablakon bekukucskál a hold.
A vén kukkolló, ily csodát ritkán lát,
rá is teríti puhán ezüst sugarát.
Oly szép e kép, mozdulni sem tudok,
nem csábíthatnak el most dévaj démonok.
Torkomban érzem a vágy lüktetését,
érte mozduló testem minden rezdülését.
A világot most intettem csendre!
Minden, s mindenki fogja be!
Tücsök!- nem kell most harsány zene,
valami halk duruzsolóba fogj bele.
Alszik a párnán a kedves,
s én lélegzet visszafojtva hallgatom,
ahogy piheg a levegő a csepp ajkakon.