Haldokló törzs utolsó levele
Lejt táncot a viharos szélben
Eső mossa mocskát a létnek
Elfordult a nap, már nem nevet
Kacag a holló, remeg maró gúnytól
Fagyos szelek kerkednek, tépnek
Áll minden mereven, mert így kell lennie
Beköszönt a sötét, ránk borul az éj
Kihaltak a parkok, kihaltak az arcok
Kihalt a fény, hátra csak űrt hagyott
S csak áll minden mereven…
Hatalmas fák kopaszon állnak
Egykor ifjan, mára megfosztottan
Keseregve inkább fejet hajtanak
Mintsem ellenálljanak a vihar terrorjának
Meztelen csupasz ágaik ég felé nyújtják
Egynek törzsét gyermekkezek átkarolják
Gyanta könnyek csorognak arcáról
Hisz nem ölelhet ő senkit a világon
Áll mereven mert így kell lennie
Így rendelkezett a sors felette
Megszülettünk, szánkba zablát kaptunk
Kijelölt utunk ily módon kell járjuk
Hősök már rég nem élnek
Elbuktak, az emlékek porig égtek
Mégis minden hang felszabadulásért kiált
Ha másért nem is, a ragyogó Nap után
Kit elsőként pillantasz születésedkor
Ki utószor búcsúzik, megérint szótlanul
Egyben örök tanujele földi létednek
Ki ismerne ha ő nem Téged?
Fényében a szem színekben pompázik
Lelkekben az erő, a tűz felizzik
S óriás lángörvényként tombol
Száguld végig a végtelenségen
Utol nem érheti semmi sem
Kiragad a sorból, megszűnik a rabság
Medréből kifakad a tenger, Szabadság
Olvadj merev kőburkodból, nézz fel hát
Szükség szólít: Kelj fel (végre) és járj!