T(ör)e(dék)ben
„Az vagy nekem mint testnek a kenyér.”
(Shakespeare: LXXV szonett)
Nagyon régóta készültünk már rá. Szövetségünk mint valami titkos és kísérteties kötelék lebegett előttem. Kezdeti határozatlanságomat hamar eloszlatták meggyőző, magabiztos szavaid(Téged mindig szerettek a szavak, ragacsos mézszalagként vonzottad őket magadhoz, velem ellentétben ,akit a legnyomorultabb percekben hagytak magamra.) elhittem, hogy menthetetlenül szükségem van erre a beavatódásra. Már csak a napban és órában kellett megegyeznünk. Nem akartam, hogy a többiek bármit is megsejtsenek. Tudtam, hogy úgysem értenék meg, hogy egy újabb örűltségként vésődne be, az amúgyis hosszú listámra. Így hát hallgattam és vártam. Minek elsietni?
Te azonban egyre türelmetlenkedtél, ‘jövő hét kedd?’, ‘mit szólsz a szerdához?’De ezúttal a szavaid sem bizonyultak elegendőnek. Tudtam, hogy ez most különleges, hogy ezért most érdemes várni.
Aztán végül eljött a nap, az óra, a perc, a pillanat. Márciusi, átlagos csütörtök...mások számára. Én azonban görcsösen izzadtam át a délelőttöt. Délután négykor végül megkezdődött. Minden idegszálam zúgott, zengett a testemben. Még egy utolsó, hatalmasat szippantottam az oxigénes gázelegybe, melyet levegőnek neveznek s behunytam a szemem.
............................................................................................................................................................
Megráglak, jól megízlellek, érezni akarom a sósat, a keserűt, minden ízlelőbimbómmal felfoglak. Gondosan kóstolgatlak, miközben izommozgások sokaságával dobállak, forgatlak minden irányba. Te kiélvezel minden percet, érzed ahogy az amiláz bizserget, masszíroz, miközben szépen felszabadít amylumjaidból. Jó sok idő telik el így, míg finom mozgásokkal továbbindítalak. Érzem ahogy lassan haladsz a nyelőcsőben. Minden megtett miliméter fűrészként szabdalja fel a vékony nyálkahártyát, véres sáncot hagyva maga után. Így érkezel meg a cardia gyűrűjébe, amelyen sellőként siklasz át s gravitációs rásegítéssel zuhansz tovább. ‘Ez az igazi szabadság!’- gondolod. Kényelmesen befészkeled magad az egyrétegű hengerhám redőibe. Várod a megtisztulást. Az enzimek nem is késlekednek sokat. Szoros láncként vesznek körül, olvadnak rólad a fehérjék. Komoly nedvelválasztás folyik, úszol a kábulatban. Behunyod a szemed...
De ekkor hirtelen valami furcsa történik. Meggondolom magam. Elhatározásom gyors és megmásíthatatlan. Fuldoklom … hatalmasat harapok a levegőbe, sikertelenül. Újabb merész elhatározásra jutok. Jobb mutatóujjam indítom útnak, ameddig csak bírom, egyenesen feléd. Kétségbeesel, de nem adod fel. Kaparva próbálsz minél erősebben tapadni az enzimek gyűrűjébe. Lassan azonban belátod, hogy nincs menekvés. Ugyanaz a a cardia, mely az előbb oly békésen engedett át, bombaként ugraszt ki magából. Két-három rekeszizomösszehúzódás s már repülsz is, semmi sem tud visszatartani. Nagyot loccsanva landolsz a hideg padlón, sűrű vérzuhataggal betakarva.
Rád pillantok s miután megtörlöm vértől nedves számat büszkén jelentem ki: vége van. Pokoli tekintettel válaszolsz s közben próbálod összeszedegetni szétszaggatott tested megcsupaszított darabjait. Felkiálltasz: ‘Cigány vagy! Amit adtál hízelegve mind visszaloptad az utolsó órán.’ Hiába, felesleges minden erőfeszítés. Görbe mosolyra zárom ajkaim s dacos elégedettség bizserget. Valahol a ki nem mondott tartományban mindig tudtam, hogy így lesz, hogy így kell, hogy így fogjuk végezni. Te is megnyugszol lassan. Tudod, hogy ezentúl félszeg, nyomorék létezés vár rád, hogy mostmár sohasem élheted meg a teljességet. Indulataid kiegyenesednek s szánalommá sűrűsödnek szemedben. Magad szánod vagy engem?
Talán mindkettőnket.
T(ör)e(dék)ben
„Az vagy nekem mint testnek a kenyér.”
(Shakespeare: LXXV szonett)
Nagyon régóta készültünk már rá. Szövetségünk mint valami titkos és kísérteties kötelék lebegett előttem. Kezdeti határozatlanságomat hamar eloszlatták meggyőző, magabiztos szavaid(Téged mindig szerettek a szavak, ragacsos mézszalagként vonzottad őket magadhoz, velem ellentétben ,akit a legnyomorultabb percekben hagytak magamra.) elhittem, hogy menthetetlenül szükségem van erre a beavatódásra. Már csak a napban és órában kellett megegyeznünk. Nem akartam, hogy a többiek bármit is megsejtsenek. Tudtam, hogy úgysem értenék meg, hogy egy újabb örűltségként vésődne be, az amúgyis hosszú listámra. Így hát hallgattam és vártam. Minek elsietni?
Te azonban egyre türelmetlenkedtél, ‘jövő hét kedd?’, ‘mit szólsz a szerdához?’De ezúttal a szavaid sem bizonyultak elegendőnek. Tudtam, hogy ez most különleges, hogy ezért most érdemes várni.
Aztán végül eljött a nap, az óra, a perc, a pillanat. Márciusi, átlagos csütörtök...mások számára. Én azonban görcsösen izzadtam át a délelőttöt. Délután négykor végül megkezdődött. Minden idegszálam zúgott, zengett a testemben. Még egy utolsó, hatalmasat szippantottam az oxigénes gázelegybe, melyet levegőnek neveznek s behunytam a szemem.
............................................................................................................................................................
Megráglak, jól megízlellek, érezni akarom a sósat, a keserűt, minden ízlelőbimbómmal felfoglak. Gondosan kóstolgatlak, miközben izommozgások sokaságával dobállak, forgatlak minden irányba. Te kiélvezel minden percet, érzed ahogy az amiláz bizserget, masszíroz, miközben szépen felszabadít amylumjaidból. Jó sok idő telik el így, míg finom mozgásokkal továbbindítalak. Érzem ahogy lassan haladsz a nyelőcsőben. Minden megtett miliméter fűrészként szabdalja fel a vékony nyálkahártyát, véres sáncot hagyva maga után. Így érkezel meg a cardia gyűrűjébe, amelyen sellőként siklasz át s gravitációs rásegítéssel zuhansz tovább. ‘Ez az igazi szabadság!’- gondolod. Kényelmesen befészkeled magad az egyrétegű hengerhám redőibe. Várod a megtisztulást. Az enzimek nem is késlekednek sokat. Szoros láncként vesznek körül, olvadnak rólad a fehérjék. Komoly nedvelválasztás folyik, úszol a kábulatban. Behunyod a szemed...
De ekkor hirtelen valami furcsa történik. Meggondolom magam. Elhatározásom gyors és megmásíthatatlan. Fuldoklom … hatalmasat harapok a levegőbe, sikertelenül. Újabb merész elhatározásra jutok. Jobb mutatóujjam indítom útnak, ameddig csak bírom, egyenesen feléd. Kétségbeesel, de nem adod fel. Kaparva próbálsz minél erősebben tapadni az enzimek gyűrűjébe. Lassan azonban belátod, hogy nincs menekvés. Ugyanaz a a cardia, mely az előbb oly békésen engedett át, bombaként ugraszt ki magából. Két-három rekeszizomösszehúzódás s már repülsz is, semmi sem tud visszatartani. Nagyot loccsanva landolsz a hideg padlón, sűrű vérzuhataggal betakarva.
Rád pillantok s miután megtörlöm vértől nedves számat büszkén jelentem ki: vége van. Pokoli tekintettel válaszolsz s közben próbálod összeszedegetni szétszaggatott tested megcsupaszított darabjait. Felkiálltasz: ‘Cigány vagy! Amit adtál hízelegve mind visszaloptad az utolsó órán.’ Hiába, felesleges minden erőfeszítés. Görbe mosolyra zárom ajkaim s dacos elégedettség bizserget. Valahol a ki nem mondott tartományban mindig tudtam, hogy így lesz, hogy így kell, hogy így fogjuk végezni. Te is megnyugszol lassan. Tudod, hogy ezentúl félszeg, nyomorék létezés vár rád, hogy mostmár sohasem élheted meg a teljességet. Indulataid kiegyenesednek s szánalommá sűrűsödnek szemedben. Magad szánod vagy engem?
Talán mindkettőnket.