A Jelenmondó

    Jóbarátomnak, Bhrinek, akinek számos ötletet köszönhetek.

    Kezdetben nem létezett semmi.
    Aztán Noah Edward Goodman kitalálta magát.
    Csupán egy gondolat volt, de olyan erős, hogy puszta akarata végtelen türelméből formát öntött az anyagi világ első entitása.
    Második gondolatára egy tenger csapott össze feje felett. Lábai finom mozdulataival lubickolva indult el felfedezni azt, miközben nyelvével nagyokat csapdosva próbálta megízlelni a sós vizet. Hírtelen a tenger eltűnt alatta. Elfolyt. Lefelé, gondolta. Hosszú karjával mérgesen utánnakapott, mire az megállt a nála sokkal terebélyesebb Földtől. Végtelennek tűnő vizei szétterültek rajta, kitöltötték az üregeket, mélyedéseket, majd szétfolyt körülötte. Ez volt a tenger büntetése. Goodman lámpát gyújtott az égen, hogy láthassa is mindezt...
    Micsoda baromság, gondolta, miközben felpillantott a könyvből. Alig várta, hogy végre kezeiben tartsa, végre olvashassa. Sokan magasztosították. Kezdésnek elég abszurd, bár a téma érdekesnek ígérkezik. Lehetséges ez egyáltalán? - kérdezte magától - hogy valaki a gondolatai révén cselekedjen? Persze nem úgy, mint a telekinézisben, az már egy ideje bizonyított. De, hogy valaki a gondolataival közvetlenül érjen el anyagi változást, hogy létrehozzon azzal valamit? Megfordította a könyvet, hogy elolvashassa a hátuljára írt rövidke leírást: „Milyen lenne a világ, ha Noah Edward Goodman teremtette volna?” Megvakargatta rövid szakállát: Túl kritikusan állok a témához, látta be. Végül félretette a könyvet és lejjebb csúszott az ágyon, hogy pihenhessen egyet.

    Veres Adalbert kialvatlanul lépett ki a precízen nyírt sövények közé az áprilisi napsütésbe. Betette maga mögött az ajtót, majd ólomlábain az autójához cammogott. A volán mögé ülve a kezében lévő nagy, megsárgult borítékot bedobta az anyósülésre, enyhén remegő kezével megsimította ritkás haját, majd besorolt a reggeli forgalomba. Bekapcsolta a rádiót. Gerolamo Lolli recsegett fel, akinek természetellenesen magas, már szinte nőies hangjától kényszeresen összerezzent. Jobb kezével kétségbeesetten nyúlt a rádió felé, hogy más adót keressen, amikor egy fekete nő lépett ki előtte a zebrára. Kiegyenesedve, szigorú tekintettel figyelte, ahogy a nő földig érő, színes ruhája centikre suhan el a lökhárító előtt. Adalbert most már nem csak sejtette, tudta, hogy egy újabb rémes napnak néz elébe, ami nem is kezdődhetett volna rémesebben. Nem tehet már egy lépést se az ember, hogy feketékbe ne botoljon. Ha harminc évvel ezelőtt azt mondta volna neki valaki, hogy a naibik vándorlása idáig is elér, egyszerűen kinevette volna. Akkor még képtelenségnek tűnt, hogy Nigériából elindulva ez a kis népcsoport így ellepje egész Európát. Márpedig most itt vannak. Legszívesebben kiszállnék, és igazoltatnám, gondolta. A nyakamat rá, hogy illegális bevándorló. Mind az. Fejét egy pillanatra a kormányon pihenő kezeinek támasztotta. Túl nagy a nyomás. Túl sok az elintézni való és mind rám vár, gondolta. Nem hagyhatta másra. Biztosra akart menni, úgyhogy minden szál végét a saját kezében akarta tudni. Egy késésben lévő férfi türelmetlenül hosszan dudált mögötte.
    Csak pár sarokkal arrébb vette észre, hogy a rádió két állomás között ontja magából a sztatikus zajt. Lekapcsolta, majd befordult a kórház parkolójába.
    Az elmúlt hetekben sokat látogatott kórterembe lépve az ágy mellé húzott egy széket és leült rá.
    - Szervusz fiam. – Mondta, inkább csak maga elé, formalitásból.
    - Szia. – A huszonnyolc éves férfi az ablakon túli világot fürkészte kifejezéstelen arccal. Most a jövevény felé fordult.
    Adalbert mintha összement volna. A széken ülve, fejét tenyereibe temetve kisebbnek, gyengébbnek és öregebbnek tűnt, mint valaha. Mint aki fél lábbal már a sírban van.
    - Apa, - kérdezte meglepetten – valami baj van?
    Fejét tenyereitől megszabadítva egy mély sóhaj tört fel az öregből. – Romlik a helyzet. - Pár pillanatra Ompoly fejkötésén végigfuttatva szemeit elmerült gondolataiban, majd hírtelen folytatta: - Egyre többen vannak, egyre ügyesebbek és óvatosabbak. Folyton kicsúsznak a kezeink közül. - majd kicsit halkabban hozzátette: - Tehetetlenek vagyunk.
    Nehéz tekintetét kétségbeesetten hordozta végig a helyiségben. - Honnan van... - mutatott rá az éjjeliszekrényen heverő Nathan M. Peak könyvre. -... ez a szemét? Kitől kaptad?
    - Pellegrintől.
    - Azt hittem nem találkoztok többet. - jelenttete ki az  öreg hidegen, összeráncolt homlokkal.
    Ompoly érezte, ahogy kötése alatt lüktetni kezd a feje. Tehetetlen düh kerítette hatalmába. - Ez a műtét nem változtatja meg a baráti körömet. - Fújtatva, gézbe bugyolált vörösödő fejével groteszk módon egy pillanatra apjára hasonlított - És én sem fogom. - tette hozzá az öregtől tanult szigorú modorban.
    - Nem szeretném, ha újra megfertőzne. Bár... - itt hangja kissé lágyabb lett és elgondolkodott egy pillanatra, hogy bal kezével megveregesse-e fia vállát. Végül nem tette. - ...ezt a csorbát kiköszörültük. - Én kiköszörültem, helyesbített magában.
    Ompoly szégyenkezve lesütötte a szemét, ami apjának való behódolásának jele volt. Az ő nyomása nélkül nem ment volna bele és az ő háttere nélkül nem lett volna rá pénze erre a műtétre. Nyugaton már rutin beavatkozásnak számított, de itt, mifelénk még csak párat végeztek. A lényege, hogy a koponyán ejtett nyíláson keresztül szondát juttatnak az agyba, ami egy kis részt vág ki az amygdalából. Ez a kis rész veszi fel és bocsájtja ki az agyból távozó szexuális ingereket, valamint ez felelős a szexuális beállítottságért és az általános szexuális magatartásért. A beavatkozás után egy gyógyszer folyamatos szedésével lesz csak teljes a kezeléssorozat. Az ebben található anyagok szimulálják az agyból kivágott rész egészséges működését.
    - Apropó! - Adalbert fontoskodó, önelégült mosollyal megpaskolta az ölében fekvő borítékot – Hoztam neked valamit. - Ünnepélyes mozdulatokkal előhúzott belőle egy magazint. A Playboy egyik legfrissebb példányát. Ompoly hidegen vette tudomásul, eszébe sem jutott megköszönni. Nem volt ez más, mint apja győzelmének újabb bizonyítéka, amit ő kénytelen elfogadni. Egy újabb pillanat, hogy azt kívánta; bárcsak meg se született volna.

    Másnap este hét óra volt, mire Ompoly magára maradt lakásán. Fáradtan ült le a nappali elegáns foteljébe. Előtte a dohányzóasztalon pár ajándék hevert, amit ma kapott. Nem akarták nagy dobra verni a műtétet, ez nem olyan téma, amire büszke az ember. Előrehajolt a könyvért, amikor megpillantotta a magazint. Ott bújkált közvetlenül a Malik nénitől kapott csetresz alatt. Kíváncsiságból elvette és fellapozta. Egy barnahajú lánynál állt meg; őszinte, széles mosoly, szája mellett egy-egy apró gödröcskével, csillogó szemek, egészségesn barna bőr. Egy esztétikai értelemben vett csoda. Ompoly jobb mutatóujjával végigsimított a lány kerek, feszes melleinek kétdimenziós illúzióján.
    Kamaszos kísérletezését a videofon csörgése szakította meg. Érezte, ahogy arcát elönti a pír. Zavarba jött. Nem azért, mert rajtakapta a videofon. Éppen ellenkezőleg; a helyzet elég intim volt, már-már túlságosan is. A magazinban pózoló gyönyörű lány láthatóan minden báját bevetette, Ompolyban mégsem váltott ki semmit. Teljesen hidegen hagyta. Azért jött zavarba, mert a videofon nem kapta rajta.
    Úrrá lett rajta a kétségbeesés. A doki azt mondta napi két tabletta három nap alatt eléri a hatást, gondolta. Talán növelni kéne az adagomat? Nem jól állították be neki? A könyvespolc szélén pihenő Antifructumra pillantott. Mióta is szedem? Öt és fél napja ? Hat? Lesütötte a szemét, nagy levegőt vett és a videofonhoz lépett.
    A kis kijelzőn Pellegrin borostás ábrázata jelent meg. - Hogy vagy?
    - Jól. - Válaszolta Ompoly. - Jobban.
    - Érzel már valami változást?
    Ompoly tétovázott. Bal kezével kötésénél matatott. Az utóbbi időkben kettejük beszélgetései egyre kínosabbak voltak és ezt mindketten érezték. - Igen. Határozottan. - Lényegében nem is hazudott. Ahogy Pellegrin arcát nézte a képernyőn, ráébredt, hogy a meztelen lányhoz hasonlóan a magazinban, a férfi látványa sem ébresztett benne semmit többé: se érzelmeket, se vágyat, semmit. Végül is ez volt a műtét lényege, gondolta. Mindezt viszont az Antifructumnak kellene pótolnia. Holnap beszélnem kell a dokival, biztos, hogy rosszul állította be az adagomat.
    Ompoly tétovázását Pellegrin is meglátta, mert most ő is elbizonytalanodott. A nyelve hegyén volt valami fontos, amit mondani akart, most mégsem volt képes kimondani.
    - Hogy tetszik a könyv? - kérdezte végül témát váltva.
   - Briliáns. Bár még csak ott tartok, hogy az összes saját képére teremtett embert különböző képpen megcsonkítja, hogy meg tudja őket különböztetni egymástól.
    - Á! Igen. - Pellegrin szemmel láthatóan kissé felvillanyozódott a téma kapcsán. - Ott még csak heten vannak, később több számrendszert is fel fog találni, hogy a homlokbőrükre vágva megszámozza őket.
    - Félelmetes. - Ompoly felidézte magában a hét megcsonkított Noah Edward Goodman utánzatot: volt amelyiknek a jobb keze hiányzott, volt akinek a bal, volt egy, akinek az orra, egy másiknak mindkét füle, az ötödiknek nem volt egy lába sem, a hatodiknak csupán két mutatóujja és jobb hüvelykujja hiányzott. A hetediknek nyaka nem volt, ő az ölében horda a fejét. Eszébe jutott a kivágott darabka az agyából: ez az ő bélyege. Noah Edward Goodman világában ez lenne az ő megkülönböztető jele, egy megcsonkított amygdala. Amitől aszexuálissá vált. Bár Peak regényében egyelőre nem esett szó szexualitásról. Kíváncsi volt, Goodman vajon mikor teremti meg. Már ha egyáltalán megteremti.

    Ahogy Pellegrin elköszönt, kikapcsolta a videofonkészüléket és majdnem elbotlott egy látszólag üres sörösdobozban, arra gondolt, hogy Ompoly nem volt vele őszinte. Ez teljesen biztos. Két évig élt vele együtt, ennyi idő alatt kitanulta a viselkedését. Most amolyan túl-büszke-hogy-belássa figurát vett fel. Biztos hiányzok neki, de nem mer ellentmondani az apjának. Ilyen volt mindig is, gondolta. Apja konzervatív nevelését még ő sem tudta ellensúlyozni. Erre lett nevelve. Erre lett kiképezve. Fejet a magasba, ne lássák, hogy baj van. Ne lássák, hogy ember vagy te is. Csináld, amit mondok és olyan leszel, mint én! Egy önjelölt félisten. Néha olyan érzése volt, mintha Ompoly, mint individum nem is létezne, mintha Adalbert feküdne mellette. Ezt először egy álmában érezte. Fel kellett kapcsolnia az olvasólámpát, hogy megbizonyosodjon.
    De azoknak az időknek vége.
    És most ennek is. Elhatározta. Már biztos volt benne.
    Nem volt külső késztetés. Harmincöt éves volt, egyedülálló és homoszexuális. Családot akart; szerető társat, gyerekeket, otthont. Minderre így esélye sincs. Elegem van, mondta magában. Nem a büszkeség hajt. Egy nő nem fog kés alá feküdni, mert úgy döntött, holnaptól leszbikus lesz. Erre a gondolatra elmosolyodott. Vajon létezik olyan gyógyszer is, ami a társadalom által úgy elítélt szexuális magatartásra ösztönöz? Ki tudja? Talán a kormány használja is. Mondjuk a naibik szaporodása ellen.
    Felvette a hamutartót, a tartalmát beleszórta a szemetesvödörbe, majd leült a tévé elé és rágyújtott egy cigarettára. Papírt és tollat vett el az asztalról, majd combjára fektetve a lapot számolásba kezdett. Kétszer is átszámolta.
    A fenébe, gondolta, amikor másodszor végzett vele. Nem tudom kifizetni. Hónapokig kéne kuporgatnom. Talán több évig is.
    Tarkóját vakargatva felkelt, hogy keressen egy bontatlan doboz sört. Vagy akármit.

    ...hatalmas hullámok nyaldosták-csapdosták mind az öt hajót. Az összesen majdnem kétszáz embert számláló legénység minden tagja azon küzdött, hogy mielőbb kiérjenek a viharból. Az óceán vad dobálózása és a szűnni nem akaró égiháború kitartóan próbálta visszatartani a gigászi bárkákat.
    Végül Goodman megúnta. Nem feladta, csupán lenyűgözte az emberek elszántsága. Hadd lássák hát.
    A szélvihar abbamaradt, az öt hajó pedig nehézség nélkül indult tovább az immár háborítatlan vízen. Percekbe telt csupán, amíg elérték azt, amitől Goodman finoman próbálta távoltartani őket. A világ peremén teljes legénységével mind az öt hajó zuhanni kezdett a semmibe.
    Szenvtelen arccal nézte végig a jelenetet. Csak egy gondolatába került volna, hogy megakadályozza, de nem tette. Úgy szelmélte őket, mint tudósok a labirintusban kóválygó egereket. Vagy inkább mint kisgyerek a hangyafarmját, ráirányított nagyítóval a kezében. Csakhogy ezek az emberek maguknak tartják a nagyítót. Fürkészve figyelte arcukat, ahogy aláhulltak a végtelen űrbe. Rémület és meglepetés tükröződött szemükben.
    Nem értette, mi hajtotta őket annyira, de úgy gondolta elejét kell vennie, hogy ez még egyszer ne történhessen meg.
    És ettől a naptól fogva a Föld kocka alakú volt.

    Miután a könyv olvasása mellett elfogyasztotta a fél üveg bort, amit otthon talált, Pellegrin cipőt húzott és nekivágott a városnak. Az éjszaka nagy részét egy füstös, lepukkant kocsmában töltötte. Sört ivott a kapható legolcsóbb röviditallal kísérve. Hajléktalan alkoholistákkal vitatkozott diszkriminációról és ismeretlen dalokat kért a zenegépből.
    Valamivel éjjel egy előtt szólt a pultos, hogy zárna. Kilépett az utcára, de még nem volt kedve hazamenni. Véletlenszerűen kiválasztott egy kellően sötét sikátort és elindult benne. Fekete, büdös utcákon ment keresztül. Néha olyan érzése volt, mintha többhetes állattetemekkel lenne díszítve az út – szagra és kinézetre is. A város ezt a részét nem igazán ismerte. Egy lámpa alatt állt meg hogy vizeljen.
    - Hé, uram! - szólt egy gyerek hangja a sötétből. Pellegrin pislogva a hang irányába nézett, de akárhogy erőltette szemeit, semmit sem látott a távolban pislákoló utcalámpák gyér fényén kívül.
    - Tetoválás, hegtetoválás, testmódosítás, plasztika olcsón? - a fiú hangja magabiztosan hatott a bizonytalan sötétségben.
    - Nem, kösz. - Pellegrin felhúzta a sliccét és elindult a másik irányba, ahonnan jött.
    - Hé, uram! - szavait erősen megnyomta, mint aki valami fontosat akar mondani, amit az előbb kifelejtett. Mint aki most akarja előhúzni az aduászt. - Szexuálkorrekció! - Pellegrin hátrafordult, a gyerek már kint állt a lámpa fénye alatt. Egy vigyorgó fekete fiú, sűrű, göndör hajjal, mezítláb egy koszos kék pólóban és barna rövidnadrágban. Ahogy Pellegrin továbbindult és elfordult a sarkon, még hallotta a hangját: - Ötvenezerér. Itt megtalál.

    Hazaérve rágyújtott egy cigarettára és fel-alá kezdett járkálni a szobában.
    Tényleg megcsinálnák ötvenér? És ha igen, milyen körülmények között? Mennyire lehet steril egy olyan műtét, amit szeméttel és tetemekkel teli sikátorokban végeznek? Talán összeszednék valami agyhártyagyuladást, vagy nem is tudom mit. És honnan tudta a srác, hogy mire van szükségem? Mert TUDTA, az biztos.
    Idegesen beletúrt a hajába és lehuppant a fotelbe kezével a fotel alatt kutatva a távirányító után. A tévében valami popsztárocska énekelt szerelemről és elhízásról. Aztán reklám következett prosztata problémákról, autóról, fogkrémről és sportcipőről. Végül egy délutáni talkshow ismétlése kezdődött. Mindebből Pellegrinhez nem jutott el semmi. Lekapcsolta a tévét, újabb cigire gyújtott, majd pénzt vett magához és máris újra az utcákat rótta. Már világosodott.
    Nagynehezen megtalálta a lebujt, ahonnan az este elindult. Aztán továbbment, maga se tudta merre, nem emlékezett. Ezek sikátorok mind ugyanolyanok, gondolta. A bedeszkázott ablakok, a hányások a fal tövében, szemét és szar mindenütt. Ismétlődő sémák. Úgy érezte már vagy egy órája bolyong ebben az útvesztőben, amikor megszólították.
    - Hé, uram! - a fekete srác tőle nem messze ismét vigyorogva a szemeiből dörgölte ki a csipát. - Nem tud aludni? - kérdezte. Pellegrin kissé megilletődött a helyzettől. Egy órán keresztül kereste ezt a kölyköt, mire a kölyök találta meg őt.
    - Nem. Nem igazán. - felelte végül röviden. A fiú óvatosan végignézett rajta.
    - Kövessen. - Elindult balra, amerről előjött. Végigmentek egy hosszabb sikátoron, aztán egy kisebb utcán jobbra. Elmentek egy rég nem használt buszmegálló mellett, amiben most hajléktalanok aludtak. A kölyök itt egy pillanatra megállt és ettől Pellegrin megijedt. Arra gondolt, hogy a srác azért csalta ide, hogy ezek leüssék és elvegyék a pénzt, amit magával hozott. Aztán végignézve rajtuk arra jutott, hogy úgyse tudnák utolérni. Vének már mind. Legalábbis az utca azzá tette őket. A kölyök pedig nem elég erős ahhoz, hogy elvegyen tőle akármit is. Maximum kilenc éves lehet. A fiú továbbindult, ő pedig követte. Át egy forgalmas úton, át tízemeletesek tucatjai között. Az egyiknél felment a lépcsőn, megállt és belökte az ajtót.
    - Hatodik emelet, Gyenis Kartál.
    Pellegrin belépett a lépcsőházba. Hátrafordult, a srác már elengedte az ajtót és eltűnt. Egy pillanatig szemezett az ajtóval. Még leléphetek, gondolta. Aztán nagyot sóhajtva elindult felfelé a lépcsőkön, párosával véve a fokokat. Idáig eljöttem már nem fordulok vissza. Legalább magyar. A hatodikra érve megkereste az ajtót, ami a Gyenis Kartál nevére szólt. Megnyomta a csengőt, bár nem hallotta, hogy szólna odabent. Várt egy kicsit, majd inkább kopogott.

    - A helyzet az, - kezdett bele a férfi. Fehér köpenyén a  Dr. Csorba Radomér névtábla lifegett. Egyik kezével a képernyőn mutogatott, másikkal pedig nyakát vakargatta. - hogy a lézeres szonda valami miatt nem bomlott el, ahogy kellett volna. Nos, eltávolíthatnánk művi úton, de ez a lényegen már nem változtatna. - eddig próbálta kerülni Ompoly tekintetét, most egyenesen a szemébe nézett. - A szonda elakadt és az ön amygdalája visszafordíthatatlanul megsérült.
    - És ez mit jelent? - kérdezett rá Ompoly, miközben egy kövér izzadtságcsepp gurult ki a hónalja alól. Mit csináltak ezek velem?
    - Azt, hogy az ön agya képtelen lesz szexuális ingereket fogadni és adni. Legalábbis az orvostudomány jelenlegi állása szerint. A közeljövőben talán...
Elintéztek, gondolta. Két kezével beletúrt rövid hajába, miközben egy indeges sóhaj hagyta el száját. Hát már egyik oldalon sem élhet nyugodtan az ember? Kedve lett volna az összes hetero férfit puszta kézzel kiherélni.
    - Mi az én bűnöm? - kérdezte zokogva. - Miért nem lehet... - a mondat vége könnybe és nyálba fulladt.
    - Az operációra kötött biztosítás természetesen az incidens anyagi kátrérítési részét...
    Ompoly ingerülten pröszkölve felnyögött. Nevetett és sírt egyben. Anyagi kártérítés!
    Egy hírtelen mozdulattal felpattant a székből és ágyékon rúgta az orvost. Kirohant az irodából, le a lépcsőn, ki a szabad levegőre. Azt kívánta bárcsak a világból is kifuthatna.

    Egy szőrös képű, középkorú fekete férfi nyitott ajtót. Homlokát mély, törzsi hegtetoválás díszítette. Körök és félkörök, látszólag véletlenszerű sora.
    - Tessék? - kérdezte Pellegrint méregetve. Nem egy kiköpött Gyenis Kartál, gondolta az.
    - A fiú az utcán... - kezdett bele, mire a férfi megértően bólintott, kihajolt az ajtóból, körbenézett, majd intett, hogy lépjen beljebb.
    Odabent a férfi újra végigmérte.
    - Maga meleg? - tette fel a kérdést minden szenv nélkül. Habozott. A folyosóról Pellegrin belátott a hálóba. Egy ágyat látott, rajta egy idősebb fekete nőt. Aludt.
    - Igen. - mondta végül. A férfi megelégedett a válasz tömörségével. Továbbra is közönyösnek tűnt a kérdést illetően. Biztos sokféle ember megfordul itt. Hozzászokhatott, gondolta. Mondjuk úgy, hivatása velejárója. A férfi egy ajtó felé intett. Bementek. Gyéren bútorozott nappalinak tűnt. Egy heverő, dohányzóasztal, rajta toronyba tömött hamutál, két szék, az egyiken egy öreg tévé, az ablak mellett pedig egy fogorvosi szék, csatos szíjakkal kiegészítve.
    Pellegrin megállt a szoba közepén.
    - Maga végzi a műtétet?
    - Milyen műtétet? - kérdezett vissza szinte azonnal a férfi.
    Mégis átverés? - A gyerek az... A fiú az utcán azt mondta...
    - Igen, én végzem. - vágott közbe a másik. - De még nem mondta, milyen műtétet. - Cigarettára gyújtott és mélyeket szívott belőle.
    - Hát persze. - Pellegrin pislogott és megköszörülte a torkát. - Szexuálkorrekciós. - A kölyök egyből tudta. Ő viszont nem. Úgy látszik nem beszéltek össze. Vagy csak ez a naibi akarja, hogy kimondjam, ezzel is megalázva magam. Még mosolyog is.
    - Magánál van a pénz?
    - Igen. - Elővette és az asztalra helyezte.
    - Tudja, - kezdett bele a férfi, miközben a cigit a hamutálban álló csikkhegy tetejére helyezte. - én is meleg vagyok. Valahogy mindig kiszúrom, hogy ki az és ki nem. Persze nem úgy, mint Ugonna. - Pellegrinre pillantott. – A fiú az utcán. - mondta mosolyogva. - Ő telepata. Nagy segítség. Mindig tudja kinek mik a perverziói. - A heverő alól egy vaskos bőröndöt húzott ki és az asztalra tette. - Mindenkinek vannak perverziói. Nekem az a perverzióm, hogy a férfiakat szeretem. És ezzel meg is vagyok elégedve. Nem rontok meg gyerekeket, nem öltözök nőnek, nem riszálom a seggem. Amit én csinálok az nem botránkoztathat meg senkit, nem árt senkinek, mert nem tartozik senki másra. Ez csupán a szexualitás egy fajtája. Véleményem szerint ez nem egy betegség, amit gyógyítani kéne. Én magam sosem vetném alá ennek a... beavatkozásnak. Ezért nem volt egyértelmű, hogy milyen műtét miatt van itt. Jöhetett volna plasztikai műtétre is, amit a megfelelő áron én el is végeznék.
    Pellegrin nem tudta mit mondjon. Megértette és nem szeretett volna vitába szállni vele. Az ő álláspontja is elfogadható.
    - Ha már idáig eljutottunk – nyújtotta a kezét a férfi. - Esomchi Akabueze.
    Kezet ráztak. Pellegrin egy pillanatra elfelejtette a nevét. Ezek a naibik nem is olyan barbárok, gondolta. Talán nem is lenne olyan rossz az országnak, ha ellepnék. Szégyellte magát amiért természete fölött megadja magát a társadalmi elvárásoknak. - Kollár Pellegrin. - mondta végül. Ő képviseli a konzervatív társadalmi normák és a modern orvostudomány álbölcsességét. Helyrehozza azt, ami rendben van. Kimossa a tiszta alsógatyát, csak azért mert barna a színe és nem kék.
    - Ha készen áll akár el is kezdhetjük. - A kiszuperált fogorvosi szék felé mutatott. Pellegrin bizalmatlanul nézett körbe a szobában. A bőrönd. Abban lesznek az eszközök. Hát persze, nem tarthatja őket az asztalon egész álló nap, gondolta. Esomchi észrevette a tétovázását. - Akarja látni? - Pellegrin alig láthatóan bólintott. A férfi kinyitotta a régimódi bőröndöt. Szikék, ollók, tűk, lézeres vágóeszközök, lámpák, és egy csomó eszköz, amiknek rendeltetéséről Pellegrinnek fogalma sem volt. A férfi kiemelt egy vákuumos tasakba csomagolt sötétbarna valamit. Mint egy lekicsinyített fülbemászó,  több és rövidebb lábakkal, farok nélkül. - Ez lesz a magáé. - Mondta a férfi, ahogy fény elé tartotta. - Remélem megérti, hogy szerény felszerelésemmel nem szolgáltathatok helyi érzéstelenítéssel az agy érintett területére, ezért az egész idejére ki kell ütnöm magát.
    Ki leszek ütve? Itt fogok feküdni eszméletlenül órákon keresztül és ezalatt bárki bármit tehet velem. És ez a naibi és csupán egy bőröndnyi sebészeti eszközzel akar rajtam agyműtétet végezni. Jobban mondva egyetlen rovarszerű sebészeti szondával. Legalábbis azt mondja.
    - Elmondom hogyan működik. - a férfi meglátta Pellegin szemében, hogy kezdi elveszíteni a bizalmát. Elővett a bőröndből egy apró pisztolyszerű eszközt. - Először ezzel egy apró lyukat ejtek a koponyáján, a halántéka felső részén. Aztán ezt a szondát belehelyezem a vágásba. Ez már új fajta. Önműködő. Svéd. Csak a biztosítékot kell kihúzni és már keresi is az útját a maga agyában. Ezután már csak a koponyán lévő sebet kell ellátnom. A szonda körülbelül tíz perc alatt végez a vágással. Akkora darabot vág ki, mint egy hangya potroha. - Pellegrin lassan beült a székbe. Esomchi egy kis dobozt tett ki az asztalra, kinyitotta és kiválasztott belőle egy tablettát. - Ettől másfél óráig zavartalanul fog aludni. Amikor felébred, borzasztóan fog fájni a feje. Talán még napok múlva is. Ez a kórházi ellátás talán egyetlen előnye. Ilyen körülmények között sajnos nem tudom biztosítani az agy érzéstelenítését. Volt már aki beleőrült. Persze nem az én pácienseim közül. - tette hozzá mosolyogva, kivillantva fehér, hegyesre reszelt fogait. Intett Pellegrinnek, hogy nyissa ki a száját. A tablettát behelyezte két fogsora közé, jobb kezével megtámasztotta alsó állkapcsát, bal kezével pedig befogta az orrát. - Ne mozogjon! - Mondta, és egy erős mozdulattal felnyomta Pellegrin alsó állkapcsát a felsőhöz, széttörve fogai között a tablettát. Pellegrin egy pillanatra megrándult, védekezni akart, de aztán érezte szájában a gáz édeskés ízét, majd valaki lekapcsolta a villanyt, lekapcsolta a napot és lekapcsolta őt is.

    Goodman lassan megtört a teremtés felelőssége alatt és nem hivatalosan visszavonult. Ezután elérkezett az az időszak, amit később csak úgy nevezett: a nagy vallási polarizáció.
    Két fő irányzat alakult ki.
    Az egyik csoport tagjainak fő törekvése, hogy minél kevésbé hasonlítsanak Goodmanre, minél jobban kifejezzék függetlenségüket. Hajukat megnövesztették, szakállukat levágták, bőrüket különböző, tarka színűre festették és divatos volt közöttük a toka növesztés is. Ha aznap Goodman fehér ruhát viselt, ők feketébe öltöztek. Az emberi identitás szabadságát hangoztatták. Köreikben gyakori volt a Goodman-tagadás. Ők főleg az utolsó generációból kerültek ki. Azok közül, akiket alig kétszáz éve teremtett.
    A másik radikális szekta, a mérleg másik nyelve élén az első generáció - a Hét Első Ember. Követőik nagyrészt a második generáció szülöttei. Ők képviselték az alázatot és hűséget teremtőjük iránt. Céljuk az egész emberiségre kiterjedő kötelező vallásgyakorlás diktatórikus úton történő megvalósítása.

    Úgy volt, ahogy mondta. Őrjítő fájdalom borította el a fejét. Úgy érezte a koponyáján kívül is lüktet az agya. Mindenütt. Kiabálni próbált, de csak eltompult, artikulálatlan hangokat hallatott. Be volt tömve a szája valamivel. És ki volt kötözve. Nem tudta megállapítani hol van, a helyet kellemes félhomály lepte. A látása sem tisztult még ki. Még aludnia kellett volna. A gáz fájdalommentesítő hatása viszont véget ért és ez felébresztette. Tehetetlenül vonaglott, próbált kiabálni. Valahol egy ajtó nyílt, aztán léptek tompa zaját hallotta. Egy alak hajolt fölé, elmosódott hangfoszlányok jöttek felőle. Beszélni próbált hozzá. Szúrást érzett a kezén, nem tudta pontosan behatárolni, hogy hol. Egy apró tű. Kétségbeesetten rángatta a szíjakat, két szeméből könny csordult. Aztán lassan enyhült a fájdalom és őt újra legyűrte a kábultság.

    Ahogy Ompoly megnyomta apja lakásának csengőjét, azt gondolta hiába jött ide. Úgysem értené meg. Mégsem mondhatja el neki. Csak azt kapná, hogy még így is jobb élni, mint egy beteg aggyal. Sosem érdekelte az, amit ő gondolt. Fontosabb volt neki a látszat. Hogy mindig úgy legyen, ahogy a társadalom azt megkívánja. Az ő társadalma. Az ő országa.
    Arra gondolt: mi lenne, ha befestetném a bőröm és tetováltatnám a homlokom? Vajon kitagadna? Lehetséges. Talán még le is tartóztattatna, kitoloncolna.
    Aztán átfutott az agyán, hogy megöli az apját.
    Nyílt az ajtó. Az öreg robusztus, megfáradt teste jelent meg mögötte. Egy lassú bólintással köszöntötte. Ompoly szó nélkül elment mellette, be a konyhába. Eresztett magának egy pohár vizet a csapból. Adalbert lassú, lemondó mozdulatokkal követte.
    - Nyugdíjaztatni akarnak. - Mondta a konyha ajtajának dőlve. - Gondolj csak bele mi lesz velük nélkülem...
    - Igazuk van. - vágott közbe Ompoly, miután kiitta a poharát. - Öreg vagy. Már rég nyugdíjba kellett volna menned. Tévézni meg pecázgatni.
    Adalbert arcvonásai megfeszültek, tekintete egyre szigorúbbá vált. Ompoly letette a poharat és legyintett. - Túl öreg vagy ahhoz, hogy akár csak egy kicsit is megváltozz. - feleslegesnek tartott minden további szót. Elviharzott apja mellett, ki a lakásból. Köszönés nélkül csapta be maga mögött az ajtót.

    Pellegrin második ébredése már kevésbé volt fejszaggató, mint az első. Ugyanabban a szobában volt, ahol Esomchi elaltatta. Talán egy kicsit beljebb, elfordítva. A tévéből halk motyogás kúszott végig a szobán. Mellette egy alak ült. Elfordította a fejét, hogy megnézhesse magának. Mintha egy hegy pihenne a nyakán és most lavinát indított. Pellegrin felnyögött. Az alak egy fekete nő volt, az akit az előszobából látott. Most vette észre, hogy Pellegrin magánál van. Ahogy megmozdult, nyikorgott egyet alatta az ágy. Felkelt. Egyik kezével nyugalomra intette a férfit, másikkal kiszabadította a szájába gyűrt rongyot. Majd megtapintotta a halántékát és aprókat bólintott. Kioldozta a Pellegrint fogvatartó szíjakat, végül visszaült a heverőre, hogy tovább nézze a tévét.
    Pellegrin óvatos mozdulatokkal végigtapogatta zúgó fejét. Ujja hegyével érezte az apró sebet valamivel jobb füle fölött. Lassan felült a székben. A nőre nézett, az rá se hederített. Végeztünk, gondolta. Felállt. Kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben. Szédülve lépett előre, egy pillanatra elvesztette egyensúlyát, a dohányzóasztal szélében kapaszkodott meg. A hatalmas bőrönd már eltűnt róla. A naibi nőre pillantott, aki szemrebbenés nélkül bámulta a tévét. Újra kiegyenesedett. Bizonytalan mozdulatokkal elérte az ajtót, majd kilépett az előszobába. Körülnézett. Kinyitotta az egyik ajtót. Ez a vécé, állapította meg. Benyitott a következőbe, felkapcsolta a lámpát. A mosdókagylóhoz lépve vizet fröcskölt arcára. Belenézett a tükörbe. Szétrobban a fejem, gondolta, aztán a fürdőszoba egy hírtelen villanással szérfröccsent.

    Figyelte, ahogy lassan a semmiből anyag formálódik, meghatározhatatlan, követhetetlen mozgással minden visszamászik a helyére.
    Ugyanúgy állt a tükör előtt. Feje továbbra is zúgott. Mennyi ideig voltam magamon kívül?, kérdezte magától. Mióta állhatok itt? Végig itt álltam egyáltalán? Kétségbeesetten kutatott a szekrényben, fejfájás csillapítót keresve. Kell, hogy legyen itt. Keze megállt egy rongyos dobozú quarelin felett. Kirántotta a levelet, kivett két tablettát, majd a csaphoz hajolva bevette és vizzel lenyelte. Ahogy visszakapaszkodott a tükörhöz és egy elnagyolt mozdulattal megpróbálta helyére dobni a gyógyszeres dobozt, tekintete megakadt egy üvegcsén. Egy sportos férfi pózolt a cimkéjén. Antifructum. Óvatos mozdulattal kivette a szekrényből és becsukta az ajtaját. Talán ideje lenne bevenni egyet, gondolta. Letekerte a kupakját és kivett egy tablettát. Lassan a szájához emelte és víz nélkül lenyelte.
    A heverő nyikorgását hallotta a nappaliból. Zsebre csúsztatta az üvegcsét és kilépett a mosdóból, majd kireteszelte a bejárati ajtót.
    Leérve az utcára megpróbálta egyensúlyba kényszeríteni magát. Nem tudta megállapítani mennyire sikerült. Találomra elindult valamerre.
    Ismét a sikátorokat rótta, miközben lassan besötétedett. Ugyanazok a sikátorok, ugyanaz a szemét és szenny mindenütt, az izzadtságcseppes, penészes falak, a befejezetlen pókhálók. Mégis mások. A sötétségben minden világosabbnak tűnt. Mintha minden pont a helyén lenne. Úgy érezte, valami különleges tudásnak lett tulajdonosa, de maga sem tudta mi is valójában ez a tudás. Valahogy mindenről egyre többet tudott percről percre. Különös részegség töltötte el.
    Megállt. Már harmadszor haladt el egy felborított kuka mellett. Ugyanaz a kuka volt, ebben teljesen biztos volt. A háta mögött puha lépések finom nesze törte meg a távoli kiabálások monoton zaját. Mint egy ragadozó, ahogy halkan becserkészi prédáját. Ő lenne a préda? Hunyorogva hátrafordult. Egy alacsony, karcsú alak közeledett felé. Pellegrin szédülten ácsorgott. Várt.
    Egy lány. Olyan húszéves forma. Fekete. Ezek a feketék már mindenütt ott vannak, gondolta. Elgondolkodott, találkozott-e fehér emberrel aznap.
    - Eltévedtél? - kérdezte a lány, ahogy odaért. Színes, virágmintás ruha volt rajta és egy csont karkötő. Cipő nélkül magabiztosan lépkedett a szemét között.
    - El. - válaszolt még mindig hunyorogva Pellegrin. A szemébe nézett és úgy érezte belelát az elméjébe. A csaj egy kurva, mondta magában. És illegális bevándorló. Most megkérdezi, hogy hazakísérjen-e, aztán pedig felkéreckedik hozzám. Az ágyamba.
    - Hazakísérjelek? Rémesen nézel ki. Be vagy tépve?
    - Be. - Pellegrin kis mosollyal a száján belekapaszkodott a karjába és elindultak a mocsokkal kirakott keskeny utcákon, miközben le sem vette szemét a lányról.
    - Messze laksz? - kérdezte az egy idő után, ahogy kiértek egy nagyobb útra és a félhomályban tájékozódni próbált.
    - Igen. A belvárosban.
    - Jobb lenne taxit hívni. - Mondta a lány, és leültette Pellegrint egy padra, majd kijjebb lépett az út felé, hogy szétnézzen taxi után. Pellegrin hátra hajtotta a fejét és az eget kezdte bámulni. Elhagyom Ompolyt egy naibi utcalányért. Éles váltás, gondolta. Aztán eszébe jutott; nem tudom elhagyni Ompolyt, mert ő már elhagyott. Én pedig a mai naptól heteroszexuális vagyok. Olyan nővel fekszek össze, amilyennel csak akarok. Végigmérte a lányt. Hosszú haja hanyagul a bal vállára omlott. Nyakát takaró hamvas, fekete bőrén megcsillant a távolban ásítozó lámpa fénye. Meztelen talpa alatt csikorgott a kavics ahogy visszafordult felé:
    - Van nálad pénz taxira? - kérdezte.
    - Van. - egy mozdulattal az összes pénzét kiszórta a zsebéből a padra, majd ügyetlenül elkezdte összekotorni. Úgy érezte minden apró, rángatózó mozgásba kezdett. Áthelyeződött a világ centruma. Most a feje a középpont, és minden akörül forog. Ahogy elfordította volna, a világ egy hangos kattanással átbillent az ellenező irányba, teste pedig tehetetlenül lebegni kezdett.
    - Ha most szétszórod, már nem marad a taxira. - mondta mosolyogva a lány, ahogy lehajolt segíteni neki. - Taxival már hazatalálsz egyedül is. Rendben leszel, ugye?
    - Hát nem jössz velem? - kérdezte Pellegrin meglepődve, de a lány már nem figyelt rá, integetve futott ki egy közeledő taxi elé. Mégsem volt igazam?
    A taxi megállt előttük. A lány odalépett és a letkert ablakon keresztül beszélni kezdett hozzá, Pellegrin nem értette mit. Leleményes csajnak tűnik, gondolta. Biztos be tud dumálni a taxiba egy ilyen szétcsúszott alakot, mint én. Egy hosszú pillantást vetett a lány gömbölyű fenekére és eszébe jutott: mégis kurva kell, hogy legyen, különben nem ajánlaná fel minden jött-mentnek, hogy hazakíséri. A lányok manapság nem csinálnak ilyent csak úgy. Főleg nem egy ilyen környéken.
    Kezében a pénzével ügyetlenül feltápászkodott és a taxi felé indult.
    - És hol lakik? - kérdezte a sofőr, ahogy meglátta.
    Úr isten, elfelejtettem a saját címemet, gondolta döbbenten. Nem merte sokáig húzni az időt, megadta az első címet, ami eszébe jutott. Ompolyét. A lány beültette a hátsóülésre, majd helyet foglalt mellette.
    Mégis jön. Igazam volt, gondolta. Naná, hogy igazam volt.
    Ahogy a taxi elindult Pellegrin a lány füléhez hajolva megkérdezte hogy hívják.
    - Ezimma. - súgta apró mosollyal a szemében. - Ezimma Nwebube. És téged?
    - Pellegrin. - válaszolta boldogan, és egy ideig úgy érezte végre normális életet élhet. Végre normális lehet. A még mindig billegő világ ellenére is.

    A videofon vad dallamára ébredt. Az órája délelőtt negyed tizenegyet mutatott. Köntösbe bújva leült a készülék elé és fogadta a hívást. Ompoly gyűrött arca villant fel a képernyőn.
    - Kerestelek tegnap.
    - Nem voltam itthon. - felelte Pellegrin kissé megilletődve. Te dobtál engem, gondolta, semmi jogod számonkérni, hogy mikor hol vagyok.
    - Holnaptól újra dolgozhatok... - Ompoly figyelmét hírtelen elvonta valami a háttérben. Pellegrin hátrafordult. Az ágyon Ezimma ült. Ahogy észrevette a videofon kijelzőjén Ompolyt, meztelen melleire húzta a takarót. - Rosszkor hívlak?
    Pellegrin lassan visszafordult a készülékhez, de nem szólt semmit. Korábban nem tudta elmondani, hogy mire készül, most pedig kínos volt a helyzet, már csak azért is, mert egy naibi lány feküdt meztelenül az ágyában.
    - Akkor viszlát. - köszönt el Ompoly, majd választ nem is várva a képernyő elsötétedett.
    Pellegrin bizonytalanul felkelt és a fürdőbe ment. Szükségem van egy forró zuhanyra, gondolta. Vajon mit akart mondani? Ompoly már jó ideje nem volt képes kimondani, amit gondolt.
    Mire visszalépett a szobába, Ezimma már belebújt virágmintás ruhájába és az ágy szélén ülve a táskáját bámulta.
    - Fizettél nekem a tegnap estéért?
    - Igen. - Válaszolta Pellegrin, miközben egy törölközővel haját dörgölte. - Keveset adtam? Te mondtad az árat.
    - Tényleg. Nem értem. Pedig én nem... - Szégyenkezve nézte a bankjegyeket. - Nem fogadhatom el. - A pénzt letette az ágyra, felkelt, megigazította ruháját és az ajtóhoz sietett. - Az éjjel olyan egyértelműnek tűnt. Nem tudom mi ütött belém. Bocsáss meg. - mondta, majd kiviharzott a lépcsőházba.
    Pellegrin az ablaknál ácsorgott értetlenül. Nézte lent a délelőtti forgalmat, a nyűzsgő várost. Egy megőrült világot. Egy világot, ahol mindenkinek szégyenkeznie kell, akármit is tesz. Ahol csak azok érvényesülnek, akik jól titkolják, kik is valójában.
    Ezimma kilépett a lépcsőházból, fogott egy taxit és eltűnt benne.
    A taxi! A tegnapi éjszaka őrületében tökéletesen elveszett ez az apróság, de most szöget ütött a fejébe. Hogyan kerültem haza? A taxi itt tett ki a ház aljában, de én nem ezt a címet adtam meg neki.

    Este hat órakor Adalbert fia lakásában ült és remegő kézzel ráncos homlokát dörgölte.
    - Uram, végeztünk a helyszíneléssel. - Az ajtóban egy egyenruhás rendőr állt. - Holnap délelőtt jó lenne, ha be tudna jönni a kapitányságra, hogy az esettel kapcsolatos papírmunkákat elintézzük. Ha gondolja, küldünk ki önért valakit a lakásához.
    Adalbert egy unott legyintéssel visszautasította – Odatalálok. - A bárszekrényhez ment, keresett valami erőset.
    - Akkor viszont látásra. - a rendőr eltűnt, hallatszott az ajtó csapódása.
    Adalbert lehúzta az italt. Bárcsak velünk lett volna az anyja, gondolta, miközben újratöltötte poharát.
    Az asztalhoz lépve felemelte a könyvet és kinyitotta a könyvjelzőnél.
    Az egyik vallási újranevelő táborban Három éppen látogatást tartott, hogy felmérje, hányan alkalmasak az ő oldalukon ártalmatlan munkával segíteni a Szent Háborút. Orra helyét vakargatva intett a tábor igazgatójának, hogy sorakoztassa fel a foglyokat szemlére.
    Újranevelő tábor. Az itt is elkéne pár, gondolta. Kezdhetnék ezzek a Peakkel, aztán jöhetne utána az összes többi buzi. Ezek az erkölcstelen köcsögök, akik megfertőzték a fiamat.
    A könyvet visszadobta az asztalra és a videofonhoz lépett.

    Pellegrin elnyűtt arca meglepettséget mutatott. Nem számított rá, hogy Ompoly lakásáról Adalbert fogja hívni.
    - A fiam öngyilkos lett. - mondta Adalbert, miután ismét kiürítette a poharát. Unottan a pohár alján csilingelő jégkockákat figyelte, nem nézett Pellegrinre.
    - Mikor? - Pellegrint hírtelen legyőzhetetlen bűntudat fogta el. A műtét, Ezimma, minden korty levegő, amit nem mellette vett. És ennek tetejébe még meg sem hallgattam, gondolta. Pedig egyértelműen mondani akart valamit egy ideje.
    - Ma délben. - Adalbert hírtelen elhajította a poharat.  A távolból hallatszott, ahogy csörömpölve széttörik a padlón. - Látod mit tettél vele? Hogy mibe kergetted?  Te meg az erkölcstelenségeid! De addig nem nyugszom, amíg örökre meg nem keserítem az életedet! - Kikerekedett szemei immár rezzenéstelenül Pellegrint bámulták, orrcimpái remegtek a dühtől, kezével pedig görcsösen markolta a szék karfáit. - Érted?! Halott ember vagy!
    - Nem! - Pellegrin indulatában fepattant a székről és öklével az asztalra csapott. - Nem én kényszerítettem, hogy mindenben ellentmondjon önmagának. Nem! Maga a halott ember! - A képernyő elsötétült, Pellegrin bontotta a vonalat.
    Adalbertnek éppen annyi ideje volt, hogy felfogja a hallottak jelentését, feje máris élettelenül koppant az előtte álló asztalon.

    Goodman a Lila Látomás Kávézóban ücsörögve kihűlt zöldteáját szürcsölgette és az üvegablakon túli szerda délelőtti jövés-menést figyelte. Egy alak állt meg az asztala mellett.
    - Elnézést. Szabad? - Goodman egy röpke pillantást vetett az illető homlokára. C42I88.
    - Persze. - mondta, és már újra az utcát kémlelte.
    - Maga Goodman? - kérdezte C42I88. - Noah Edward Goodman?
    - Én vagyok.
    - Egyből tudtam. Magának nincs megkülönböztető jele.
    - Pontosan ez a megkülönböztető jelem. - Láthatólag már számtalanszor lejátszódott ez a párbeszéd, számtalan más személlyel, és Goodmant már eléggé untatta.
    - Tudja, én nem igazán hittem magában, de lényegében békepárti vagyok. Ha tényleg maga a mi teremtőnk, mért nem vet véget a háborúnak?
    - Már ötször végetvetettem neki. Folyton ez van. Mindig újrakezdik. Nem értem miért. Túl sok mindenre kellene figyelnem egyszerre. Belefáradtam. - Nagyot kortyolt a hideg teából, majd kissé előredőlve folytatta: - Tudja van valami, amit az emberek nem akarnak felfogni, vagy elfogadni. Nem vagyok mindenható, nem tudok mindenütt ott lenni egyszerre. Az időn én sem vagyok képes uralkodni. Nem tudom mit tehetnék még.
    C42I88 a fejét csóválta: - Hiába, nem gondolkodhat mindenki ugyanúgy.

    Adalbert a földön fekve tért magához. Végtagjai jéghidegek voltak és merevek. Fájt minden mozdulata. Tüdeje szinte szétrobbant, ahogy levegő tódult bele. Lassan visszatértek fejébe az emlékek és gondolatok is. Amik újabb gondolatokat hoztak maguk után. Feltápászkodott és lebotorkált az autóhoz. A volán mögé ülve megpróbálta kezeivel felmelegíteni testét, majd sietve elhajtott.
    Pellegrin háza mellett parkolt le. Veszélyesebb, mint gondoltam. Nem csak a fiamra. Mindannyiunkra. Alighogy kimondta, én megszűntem létezni és órákkal később hullamerevséggel ébredtem. Borsódzott a háta, ahogy belegondolt.
    Órájára nézett. Öt óra lesz. Még sötét volt. Néhány alak vágott át az utcán, részeg fiatalok. Oldalra hajolt, hogy a kesztyűtartóból elővegye revolverét. Megvizsgálta, majd tovább túrkálva egy marék töltényt szórt az anyósülésre. Kiválasztott kettőt. Egyet Pellegrinnek, egyet magának. Aztán meggondolta magát. Arra az esetre, ha problémásan alakulnak a dolgok teletöltötte a tárat és kiszállt a kocsiból. Kíváncsi vagyok mivel próbálkozik ezúttal.

    Rövid matatás után nyílt az ajtó. Egy termetes, dús szakállú naibi férfi nyitott ajtót, homlokán mély hegtetoválással.
    - Ki maga? - kérdezte a férfi meglepődve. Szemei karikásak voltak és a sötétkék, bab mintájú fürdőköpenyében úgy mozgott, mintha művégtagjai lennének. Szemmel láthatóan egy hunyást sem aludt. Az ajtót nyitva hagyva hátatfordított és belépett a konyhába. - Mit akar?
    Adalbert belépett és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, majd kabátja zsebéből előhúzta a revolvert. Ő lehet az?, kérdezte magától. Egy újabb trükk? Szemfényvesztés?
    - Kér kávét?
    Most felismerte Pellegrin hangját. Óvatosan elindult a konyha felé. A folyosóról bepillantott a nappaliba. Üres üvegek és sörösdobozok mindenütt. A fotel karfáján pedig a rongyossá olvasott Peak könyv. Kibiztosította a pisztolyt újabb két lépést tett a konyha irányába.
    Egy karnyújtásnyira, tőle balra a naibi férfi alakja úszott be látókörébe. Adalbert gondolkodás nélkül lőtt. Ilyen közelről nem tudta elvéteni, a golyó pont a két szeme közé repült. Az alak óriási csörömpöléssel összetört és lehullott a falról.
    Adalbert kővé dermedve, kerek szemekkel bámulta a revolvert szorongató sötétbarna, már szinte fekete kezeit.
    Lehajolt és felvette a tükör egy nagyobb darabját.
    A konyhából kilépett a fekete férfi.
    - Mi ütött magába? Talán nem hitt benne?
    A tükörből ugyanaz a fekete, szakállas, hegtetovált arc bámult vissza Adalbertre.
    - Minden embert saját képére teremtett. Csak azok nem látják ezt be, akik nem látnak el a tükörig. - mondta Pellegrin hangján a konyhaajtóban álló alak. Láthatóan jól mulatott.

    Goodman egész éjjel csak forgolódott ágyában. Ezernyi ilyen és hasonló beszélgetésben volt már része, legutóbbi mégsem hagyta aludni. Egyre csak az elhangzott mondatok zötykölődtek fejében.
    „Hiába, nem gondolkodhat mindenki ugyanúgy.”
    Egy olyan istenen törte az agyát, aki elmos minden szociális, vallási és egyéb nézeteltérést. Még a legkisebbeket is. Egy isten, aki egyértelművé teszi a lét értelmét, nem csupán találgatásoknak és kételyeknek ad helyet.
    Ekkor jutott eszébe a megoldás. Pedig végig ott volt előtte az, ami nélkül egy isten sem lehet teljes.
    Úgy nevezte el: egységes tudat. A világ összes lényének tudata fúzióba lépett egymással. Mindenki együtt örült Goodmannel, együtt éhezett az átnevelő táborok foglyaival és együtt ordított reszketve a világ széléről aláhullott hajók zuhanó legénységével.

    Adalbert rozoga lábain kétségbeesetten szedte a lépcsőfokokat. Az egyik fordulóban beleütközött egy ugyanilyen naibi férfiba. Az rá sem hederített. Bizonyára ő még nem nézett tükörbe ma.
    Rohant lefelé tovább, ahogy csak bírt, be a kocsiba. Remegő kézzel indította be a motort, de aztán leejtette kezeit a kormányról.
    Hová mehetnék? Hová menekülhetnék magam elől?
    Az autó mellett további két fekete, szakállas férfi haladt el egymás után, mindegyiknek különböző tetoválással a homlokán.
    Magafelé fordítva a visszapillantótükröt megpróbálta leolvasni sajátját.
    B374K3.
    Vajon elmúlik ez is, mint a halál? Volt egy olyan érzése, hogy nem. És ha mégis, jön majd valami más.
    A revolverét visszatéve a kesztyűtartóba kihajtott az utcából és céltalanul besorolt a munkába igyekvő szakállas naibi férfiak vezette autók végtelen folyamába.

JesuaD.