Száraz köhögésem törte meg a valószerűtlenül hosszúra nyúlt csendet. Kezemet a szám elé szerettem volna kapni, ahogy az illendőség megkívánja, de öreg tagjaim csak végtelen lassúsággal engedelmeskedtek akaratomnak. Szégyelltem tehetetlenségemet, azt, ahogy az idő vasfoga lassan maga alá gyűrt. Elnézést kérve néztem az ajtóban álló fiatal tüneményre, aki megértően mosolygott vissza. Ő sohasem haragudott. Igazi angyal volt. Elmélyedtem meleg, barna szemei világában, és elöntött a büszkeség. Az angyal az unokám volt.
Amy begombolta a kabátját, még egy mosollyal kárpótolt fájdalmaimért, majd kilépett az ajtón és eltűnt a külvilág rengetegében.
Magamra maradtam. Ismét. Gyűlöltem, amikor mások is látták milyen gyenge, mennyire öreg vagyok, de talán ennél is jobban gyűlöltem a magányt. Azt hiszem, leginkább mégis magamat utáltam, azt az örök morgó, elégedetlen, lehetetlen alakot, akivé váltam. Naphosszat ültem keserű szájízzel a régi szép emlékeken rágódva. Fájt, hogy végérvényesen elmúltak. Amy volt az egyetlen fénysugár a kietlen sötétségben. Volt benne valami a nagyanyjából, valami megfoghatatlan, ami képes volt megmutatni nekem újra, meg újra az élet szépségét. Nem tudom, mi lett volna velem nélküle.
Tolókocsimat az ablak elé gördítettem, és gondolataimba merülve néztem ki a koszos üvegen. „Megváltozott a világ.” – gondoltam, majd ironikusan kuncogni kezdtem magamon. Mindig is szerettem játszani a világ bölcsét, pedig sohasem voltam több egy egyszerű elménél. Pillanatnyi „jókedvemet” a köhögés szakította félbe. A száraz, ugatásszerű hangok megállíthatatlanul törtek elő görcsösen összeránduló torkomból. Minden alkalommal jobban fájt. A háború öröksége volt, a fogolytáboré. Nem minden emlékem volt szép.
Ki tudja mióta nézett felfele Amy, amikor végre észrevettem. Ha valahova ment, mindig megállt a szemközti útpadkán, és megvárta, amíg integetek neki. Szép szokás volt. Kicsit tompított a búcsú fájdalmán. Felemeltem kezemet, és esetlenül tettem néhány mozdulatot, ő mosolyogva integetett vissza. Szerettem volna tudni, honnan veszi ezt a mérhetetlen jókedvet. Tökéletes ellentétem volt.
Távolodó lépteit figyelve vettem csak észre, hogy időközben megeredt a hóesés. Az első néhány pehely már az utca mocskában hevert feláldozván magát később érkező társaiért. Szerettem a havat, olyan tiszta volt, olyan angyali bűntelen. Akárcsak Amy. Gyönyörűek voltak a pelyhek, ahogy mind sűrűbb csoportokban hullottak alá. Csillogtak, hiún mutogatva végtelen szépségüket és szabadságukat. Keringőztek, végtelen táncukat járták némán, kecsesen, önfeledten libbentek egyik helyről a másikra, mintha az egész élet csak táncból és vidámságból állna. Irigykedtem rájuk. Szívfájdítóan csodálatosak és fiatalok voltak. Emlékeztettek valakire, aki már réges-régen megöregedett…
A polcra tévedt tekintetem, ahol egymás mellett sorakoztak az érmek és serlegek. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy mennyire vágytam rájuk. Kíméletlenül hajtottam magam megállás nélkül, mindent megtettem volna némelyikért, most meg... most már annyira nem érnek semmit sem… ők is csak a múlt poros mérföldkövei.
Visszanéztem az ablakon túli világra, ahol két hópihe találkozott, biccentettek egymásnak, majd fergeteges táncba kezdtek. Forogtak körbe-körbe egy, követhetetlenül bonyolult koreográfia lépéseit követve, nem törődve semmi mással, csak egymással, a tánccal, és az emberi fül számára hallhatatlan zenével. Nem láttam, de éreztem, ahogy a másik tekintetébe merülve, egyetlen lényként lépve, lélegezve lejtik kecses mozdulataikat az ég táncparkettjén. Annyira ismerős tűnt, annyira fájdalmasan ismerősnek...
A hirtelen feltörő köhögés fájdalmának engedve roskadtam az ablak párkányára. Az első köhögést újabb és újabb követte, a roham nem akart véget érni. Testem rázkódott a megerőltetéstől, küzdöttem ellene minden porcikámmal, de a betegség görcsös ujjaival hangszerként játszott tagjaimon. Néha kaptam egy-egy pillanatnyi pihenőt, úgy tűnt véget ért a megpróbáltatás, hogy aztán még könyörtelenebbül folytatódhasson tovább. Arcom az ablaknak verődött, tehetetlenül szemléltem, ahogy elered az orrom vére. A köhögés haláltánca bábként játszott velem. Az idő végtelen hosszúra nyúlt, a másodpercek órákká változtak, és a kimerültség kezdett erőt venni rajtam. Fulladozva küzdöttem minden csepp levegőért, de egyre inkább éreztem, hogy közeledik az utolsó összecsapás, és nem lesz erőm tovább küzdeni. A szoba megrázkódott, az egyik fal távolodni, a másik közeledni kezdett, a formák elvesztek. Az asztal vádlón nézett rám fiók-szemeivel, a szekrény hívogatóan intett karjaival. A fény elakadt a résnyire szűkült ablaküvegben, és mindent bekebelezett a sötétség. Magányosan libegtem a semmi közepén tovább küzdve az utolsó levegővételért, amikor a köhögés hirtelen megszűnt.
Arcom az ablakpárkányon feküdt, orromból vérpatak csordogált csendesen. Felemeltem fejemet, és körbenéztem. A szobában voltam. Semmi sem változott. Lenéztem tolókocsimra, kinéztem az ablakon, megtapogattam kezemet, de minden a régi maradt. Túléltem.
Néha azt kívántam bárcsak legyőzne egyszer a sötétség. Annyira könnyű lett volna feladni a harcot, és minden további küzdelem nélkül átsétálni a túlvilágra. Talán a büszkeségem volt, ami nem engedte, vagy talán csak a konokságom, nem tudom. Naponta megküzdeni a rémmel, és győzelmet aratni felette nagyon lélekemelő volt, de legalább ennyire fárasztó is. Kilencvenhárom évesen pedig az embernek már minden mozdulat nehéz, nem hogy ezek az átkozott rohamok.
Megtöröltem orromat, és igyekeztem eltűntetni az ablakpárkányról a vért. Nem akartam megijeszteni Amyt, jobb, ha nem tudja mennyire súlyos az állapotom. Bár az is lehet, hogy tudja, csak nem mutatja. Talán mindegy is. Biztosan azt szeretné, ha én sem vennék tudomást a gyengeségemről, mint ahogy ő teszi. A kezemben tartott véres zsebkendőre néztem, és arra gondoltam, hogy csak akkor tehetném meg, hogy nem veszek róla tudomást, ha már halott lennék. Csak könnyedén át kellene lépni a határt…
Fordult a kulcs a zárban és Amy belépett a szobába. A hidegtől kipirult arccal, mosolyogva tette le a szatyrot maga mellé, miközben becsukta az ajtót maga mögött. Arra gondoltam, hogy milyen érzés lehet neki folyton az én savanyú, borostás arcomat nézni, és próbáltam mosolyogni.
Feldobta kabátját a fogasra, és elindult felém. Rémülten csúsztattam zsebembe a véres zsebkendőt reménykedve, hogy evvel minden nyomot eltűntettem. Amy lehajolt hozzám, puszit lehelt a homlokomra, majd az ablak felé fordult. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy árny suhanna át arcán, és szívemben éles szúrást éreztem, ahogy megláttam az üvegen az alvadt vért. A következő pillanatban ő újra elmosolyodott, és a szúrás felengedett. Nem vette észre.
Visszafordítottam a kocsimat az ablak felé, és tovább figyeltem a hópihék végtelen táncát. Megszorítottam Amy kezét, és elmosolyodtam. Már nem voltam egyedül.