Karjaidban alszom aznapi álmomat,
A forró test, a vágy, a kárhozat.
Feketére elfeslett fehér látás,
Tudod, az a bizonyos fűszeres mártás.
Vakként bizonyára szebb a sötét,
Ha szorítasz, nekem az a tökély.
Második harapásként érezd agyadban,
Láss meg a horizont mellett a magasban.
Tüskék álnak ki szárnyadból - véres,
Hiszem, hogy hangtalan szavad nem kétes.
Szép kapcsolat hisz hárman szeretkezünk,
Hétről – hétre bocsánatért esedezünk.
Te, Én, és a Magány ragad meg – oly édes,
De a fulladás magával visz, mert szívünk férges.
Álnokok vagyunk, a rosszabbik állat,
A gyűlölet mi minden nap meghányat.
De még szeretlek így is, talán ezért,
Minden nap egy harc, egy újabb esély.
Egy esély, hogy hozzámérhess lágyan,
Szeretném, ha én lennék a magány arcában.