Csönd van, mély,
s hangok inognak a peremén.
A némaságba néha
Nehéz hangok koppannak.
Lázadva a csend ellen
És jelezve, hogy vannak.
Zajok. Tovább mélyítik
Azt, ami hallhatatlan
A zajtalant, a csendet
Mely örök, s halhatatlan.
Mert ott van minden szóban,
Minden kis gondolatban,
A mondatban, a hangban,
Életben és halálban.
Ott ült ringó bölcsőnkben,
S őrzi majd sírkövünk.
Csend, örökkévaló, kit
Gyűlölünk s szeretünk.
Itt volt, mielőtt jöttünk,
A teremtés szavában;
Itt lesz, ha már elmentünk,
Az emlékek tavában.
Csak hallgatom a
Csendet, mely tiszta, mély,
S mint pillangók virágon
Hangok hintáznak peremén.
Bp., 1999. január 25.