Néha elérkezünk arra a bizonyos pontra, amikor feltesszük magunkban a kérdést, hogy mi miért is történik, vagy, hogy valóban érzünk, és amit gondolunk, azt mondjuk ki mindig?
15 éves vagyok, május közepéhez érve ismét jönnek a családi gondok. Nem tudom, nem értem, nem akarom felfogni, hogy ez a mai nemzedék számára már megszokott dolog, szinte az életünk részévé vált, velem alszik, velem ébred, és rajtam nevet ez a cefet érzés, mikor már a harmadik napja kaparja ki a könnycseppjeimet a szememből.
Minden évszakban sikerül olyan ütést mérni agyamra, hogy megölje a legmélyebb érzéseimet, és hagyom, hogy rajtam röhögjenek, ahogy én a földről nézek fel rájuk. Ez nem gyengeség, tévesen ítélik meg, ez csak egy gyermekben lakozó képzelt szülemény fájdalma, aki elkeseredettségében és magányában ezt az utat választja, mikor már legyengül szervezete, és egy ölelés után vágyakozva a földre roskad.
Keresem azt a bundot azon a gitáron, hogy megtaláljam a közös hangot, hogy megfeleljen, hogy tetsszen, hogy megkapjam a napi adagom, hogy ne legyek mindig éhes. Volt, hogy gyomorrontást kaptam a túlzástól, vagy a szédületig etettek azzal, ami nekik ízlett, nem baj, ha én nem kívántam, mégis megettem, mosollyal nyugtázva, hogy köszönök minden apró gesztust, még ha nem is önkéntesen adták, de köszönöm.
Ha visszanézem az elmúlt éveket, talán 1 napnál tovább önfeledten sohasem voltam boldog, sohasem. Pedig nem ütöttek, nekem mégis fájt, nem szóltak, én úgy is hallottam, nem adtak, de az én nyálam folyton csorgott. Szeretném, még mindig remélem, még mindig vágyom, hogy megértsenek, hogy tudják, észrevegyék végre, hogy élek. Nem akarom, hogy azt lássák, amit ők formáltak maguknak. Nem, nem fognak megérteni, tudom jól, még nem, már nem, most nem.
Egy apa – lánya kapcsolat elvesztése 7, 5 évvel ezelőtt nekem sok volt így az elején. Megtanultam a hiányérzet jól megtépkedett érzését, és ezzel egyidejűleg azt is, hogyan kell szeretve gyűlölni valakit, aki valójában közel állt a szívemhez. 3, 5 fél évvel ezelőtt, pedig megkaptam életem első fekete pólóját, mely mellé egy új életérzés is járt. Elvesztettem egy olyan kapcsolatot, mely már akkor sem volt olyan tökéletes, de most aduászt nyomott kezembe a 2004-es év, s így elkezdődött utam, mely a domb aljához vezetett. A kisbetűs rész persze a mellékhatásokról szólt, mely 12 évesen korántsem érdekelt.
Keresem a hibát, már megrögzötten, hogy hol és miért rontottam el, vagy miért így alakult ez az egész. De még ennyi év elteltével sem vágyok másra, bár a korai tinédzserré válás tudata, ténylegesen erősebbé tett, de még így is fáj, hogy az a befolyásolható kis masnis lány nem lehetek többé már. Hazudnék, ha nem mondanám ki, igen, nem egyszer fordult már meg az önpusztítás olcsó, ócska fogalma fejemben, és nemegyszer léptem a látszólagosan könnyebben átvészelhető útra. Hittem, hiszem, akarom, de már az sem vígasztal, hogy akkor legalább megfelelek magamnak, de nekik nem. És ez az egyetlen, ami bánt, és újra kiássa rég, eltűntetett érzéseimet, a gyűlöletet.
Inkább gyűlölöm, mint, hogy hagyjam, hogy az első ütés a bennem lakozó képzelt szüleményemet érje. Annyira szeretném… Megint könnyes a szemem, pedig úgy küzd minden porcikám ez ellen, ahogy egy harci ló küzd életéért, miközben a halál szirtjén fekszik saját vérében. Én így küzdök, vagy már beszélhetek múlt időben is akár, ez sem változtat a helyzeten.
Apát szerettem volna, oktatót kaptam, anyát szerettem volna, helyette meg kaptam egy olyas valakit, aki rám erőlteti saját vágyait, és álmait bennem akarja véghezvinni. Testvért akartam, és egy vetélytárs jött helyette.
Szeretném, ha szeretnének, szeretném, hogy megértsenek, szeretnék egy álmot, szeretnék egy életet!