" Belőlem fakadt, megannyi olmos tavaszi zsongás,
Mint gyermekből az anyai vadszájú szeretet.
Pattanó tűzként pusztult a lelkemből a kongás.
Kivetettem magamból az ifjú szárnyú ismeretet. "
Huszonnégy lettem én.
Megannyi költemény
Toporog hátam mögött,
Mi tollamból kiszökött.
Habzó szájú diákként
Loptam, akkor soronként
Magamból a roppanó érzelmet,
Mely dacolt és kérlelt.
Imádkozott szívemből a papírra,
Mint gyenge szellem szavaira,
Írtam, vetettem, mint a jó gazda,
Aki strófáit egészéből adta.
Hisz nem tettem semmit!
Csak karcoltam. Talán ennyit.
Tanultam, gyűjtöttem az ismeretet,
Vagy túlcsordult érzelmeket,
Így dolgoztam fel,
Így léptem fölötte el.
Most olvasom remekeimet,
Taglalom gyermekeimet.
Igaz, születtek jobbak,
Erőtlenül rosszabbak,
De az enyéim, belőlem valók,
És ez, mind én vagyok.
Mondhat bárki, bármit,
Mert a papíron áll itt,
Mi üvöltve lengi,
Halkan, csöndesem zengi:
Huszonnégy lettem én!
" Versek hada után, talán mondhatom költőnek magam,
Hisz ez legtitkosabb kívánságom, mely bennem lobban.
Ez! Mégis a legcsöndesebb vágy, mely halkan,
Óvatosan kel útra, s ez... ez elevenembe robban! "
/ Fót, 2011. 08. 02. /