Fáradt ajkad árnyékába pihenek,
Minden sóhajra érdeklőn figyelek.
Fáradt szemeid alszanak arcom bőrén,
Minden más érzetet legyőzvén.
Zuhanok szívedre szűzies angyalként,
Szárnyammal simítlak fénylőcsodaként.
Fájdalommal érek földet hétvégi üstökösként,
A szavak temploma bezár időközönként.
Bilincsbe verve egy fehér tornyon,
Egymásba olvadva a szédítőormon.
Gyászolva a világ többi kárhozottját,
Játsszuk mi is az élet udvari bolondját.
De mi ma se hiszünk már a napban,
Mégis ragyog az előttem álló arcban.
Hunyorogva is őszintén a gyémántod előtt,
Szorítod féltett kincsed egy egész délelőtt.
Sebed vérzett, bár hiába mondtam,
Kezedet lágyan is erősként fogtam.
A ’szeretlek’ szó kevés, hogy érezd,
Hangtalanul szavam igazát kérdezd.
Most az éj csendje, a nappal fénye vagy,
Egyszer már csak egy eldobott képeslap.
Amíg tehetem, őrizem szemeid ékét,
Szavaljuk együtt a jelen időigéjét.
Fáradt ajkad árnyékába pihenek,
A hétköznapok mostanság csak ilyenek.
De karjaid közt megáll az időegy percre,
Angyalszárnyon repülünk a legmagasabb hegyre.