Csak egy vagyok a sok közül.
Ugyanúgy nézek ki, ugyanúgy keletkeztem, és ugyanaz lesz a sorsom. Sokan vagyunk, de
senkit sem ismerek. Idegenek, pont mint én nekik. Egyhangúan sorakozunk, minden érzés és
vágy nélkül. Célunk nincs, mi csak a felsőbb érdeket szolgáljuk. Mindegyikünk sorra kerül,
nincs kivétel, menekülés. Teljesítjük a feladatunkat, aztán vége. Nincs tovább.
Eltörnek, kiszívják a lelkünket, majd eldobnak. Hová? Nem számít.
Már visznek. Sorra pakolnak fel minket, négyzetekbe préselve. Tehetetlenül rázkódunk
magunkban. Összeütközünk, néhányan megsérülünk. Nem fáj. Sosem fájt, nem is gyógyulok.
Az idő nekünk nem számít, sem a hely. Sorra kell kerülnünk.
Megint pakolnak. Belsőnk izzik a rezgéstől, pezsgünk.
Fény árad be. Kezek ragadnak meg és raknak minket egy jeges cellába. Engem is. Hideg van;
belsőm, mely pezsgett, lassan lenyugszik.
Közeledik a vég. Egyenként, néha többedmagunkkal tűnünk el az üvegen túli, meleg világra.
Már csak én várok. Nyílik az üveg, nyúlnak értem. Ez már a vég, de még mindig nem érzek
semmit, pedig félnem kéne.
Hagyom, hogy kézről kézre adjanak. Dundi virsliujjak között állapodom meg. Testem
megtörik. Lelkem fokozatosan ürül. Nem tudom magamban tartani, önálló életre kel és
elhagy. Így kell lennie. Már csak percek kérdése…
Kiürültem. Vége. A földön végzem, tipró, nehéz lábak alatt. Vicces megjegyzéseket hallok az
ugrótechnikára. Egy hozzám hasonló, de más külsejű mellém esik a talajra. Neki is ugyanaz a
sorsa. Talán nem is különbözünk annyira. Már számára is vége.
Felvesznek minket, és egy nagy fémkosárba dobnak. Senki sem törődik velünk többé.
Kihasználtak, eldobtak. Mint mindig. De legalább a nap rámsütött.
Csak egy üres kólásdoboz vagyok.