A fény halvány, ki-ki alszik. A körülötted lévő világot alig, körvonalakban derengve érzékeled. A mélyülő sötétség elmédbe kúszik, lassan furcsa hangokat vélsz hallani a zakatolás mögött. Az üvegbe karcolt firkákon játszik a szellemfény, csillagszórót produkál. Lelkek, süvöltő lelkek suttognak neked.
A fiú áll a sínpár mellett, kezdében egyetlen szerelme papírral keretezett képét szorongatja. A papír ferdén lett kivágva, rusnyán mutat, akár a lány – ám neki csak ő kellett. Az egyetlen, az első és úgy tűnik az utolsó. A fiú sehogy se tudta felkelteni az érdeklődését, a „barátai” képtelenek voltak tanácsot adni. De most biztosan észre veszi majd. Eddig értelmetlen életét végre használhatja valamire. Lelkek, süvöltő lelkek suttognak neki.
Sírjatok csak! Sírjatok dobozba rakott földi maradványai felett, aztán ássátok mélyre, jó alaposan a felszín alá, hogy többé ne lássa senki. Hiányoljátok, kiáltsátok nevét, már úgysem hallja. Szelleme, mely testéből elszállt, nem ér el hozzátok, nem törődik veletek. Immár közénk tartozik. Lélekké, süvöltő lélekké vált.
Követünk. Hűségesen száguldunk az után, ami ilyenné tett, felszabadított minket. Sebesen röpül fémkerekein, síneken egyensúlyozva, rázkódva. Gyengén, négyzeteken át pislákol belőle a világosság, jelentéktelen halandó alakok mozognak belsejében.
Egyetlen szabályunk, hogy e halandók nem láthatják meg egyetlen apró darabunkat, sziluettünket sem. Így ha közel akarunk menni hozzájuk, hogy megfigyeljük, veszélyt jelentenek-e Megalkotónkra, leheletünkkel elködösítjük az üveget, amelyen keresztül megpillanthatnának. Amikor valaki – csökönyösségből, vagy akár túlzott kíváncsiságból – eltávolítja páránkat, piszokkal, mocsokkal kell számolnia.
Teremtőnk néha kegyesen megáll, és mérhetetlen türelemmel tűri, hogy eme alakok fel, illetve leszálljanak róla. Eme jámbor viselkedéséért örökké tiszteletünk és védelmünk övezi.
Legújabb tagunk – a fiú, ki csak egy lány szívét akarta megszerezni – is velünk szárnyal immár. Érti, érzi helyzetünket, és hálás köszönetet kiált Megalkotónk felé, hangját egybeolvasztva a lég áramlásával. Együtt fogunk száguldani az idők végtelenségéig mi, a megfáradt, haszontalan életünket folytonos bolyongásra váltó szellemek.
Az örökkévalóságig haladuk mellette, süvöltünk a szél hangján egykori barátságról, vadakról, kegyetlenekről, álnokokról, csalókról és most már be nem következett édes szerelemről is. Nem múló fájdalmunk dallamait egy emberi fül sem ismeri fel. Lelkek, süvöltő lelkek vagyunk.
A vonat a tömör sötétségben halad, a vándorszellemek alakját eltakarja szemem elől a pára. Fejem hátradöntöm a kemény bőrtámlára, félredőlve hallgatom a lelkeket. Süvöltő hangjuk suttogásként ér el hozzám. Daluk egyszerre kelt bennem szánalmat és félelmet. Az alattam dübörgő vonat zakatolása sem nyomja el történeteiket, mondanivalójukat. Mindannyian a sínekre, a súlyos fémkerekek alá dobták életüket, hogy ezután halálukról mesélhessenek. Soha nem válnak már meg a mozdonytól, amely maga alá parancsolta halandó testüket. Szellemük fennmaradásáig követni fogják, s kiáltják a szélbe saját tanulságukat.
Lelkek, süvöltő lelkek suttognak nekem.