Ivan Vasiliev elővette termoszát, hogy pár korty forró kávéval melegítse fel elgémberedett testét, aztán kitartóan dörgölte tovább végtagjait. Szerencse, hogy nem esik a hó, gondolta. Futnom kéne pár kört.
De nem mert. Hátha itt van már valahol.
Itt lopakodik a hátam mögött. Én pedig óvatlanul megzavarom és leleplezem magam. Talán csak az utóbbi.
Nem merte elszalasztani a lehetőséget. Túl sokat várt ahhoz. Kiérdemelte a bosszút. És éhezett rá.
Pánikszerűen pördült hátra egy távoli hang hallatán.
Talán Danil, gondolta. Valahol ebben az irányban van, lejjebb a folyón, a kanyar után.
Az erdő néma volt és sűrű. Araszolva mozgott az óriási fák között, többször is körbefordulva, hogy minél több mindent láthasson a fehér rengetegből.
Egy újabb hangot hallott a folyó felől. Két métert osont előre óvatosan, amikor meglátta. Ott ült előtte a hóban, nyugodtan hegyezve hosszú, szőrpamacsos füleit. Hét méter sem lehetett közöttük. Vállának támasztotta puskáját.
A bosszú az enyém, gondolta. Te megölted a lányom, én most megöllek téged.
Kibiztosította a puskát és meghúzta a ravaszt.
A hiúz előrebukott. Fehér szőre alól friss vér buggyant, bevörösítve körülötte a vakító havat.
Ivan megnézte szabad szemmel, majd még egyszer a távcsőből. Győzelemittas nevetéssel kelt fel és rohant felé.
Az állat még vonaglott. Izmai görcsösen rándultak össze, hogy mozgásra bírják tétlen vérét és levegőt préseljenek tüdejébe.
Ivan letérdelt a hiúz elé, vérben forgó tekintetét az égre emelve. Nem látott semmit, csak az égben örvénylő vért. És nem hallott semmit, csak a lövés dörrenését, ami földre terítette az albínó vadat.
Fájdalom kúszott a vörös fátyol alá, ahogy kiáltása elnyomta a lövés keltette zúgást a fülében. Óriási fogak csattantak össze a vállában és egy mancs csapott a fejére, roppant karmait belemélyesztve a bőre alá.
Mielőtt lemászott volna a biztonságos vadászlesről, Grigory Kamarzin ellenőrizte fegyverét. Muszáj volt elhagynia. A sűrűn nőtt fenyőktől szinte semmit sem látott. Terepmintás ruhájában zajtalanul és magabiztosan mászott le a hosszú létrán. Talpa finoman süppedt a magas hóba.
Hátát egy fának vetve lekuporodott a folyótól tíz méterre és várt. Közben végtagjain ritmikusan feszítette meg izmait, hogy ki ne hűljenek.
Lejjebb a folyón egy reccsenés hallatszott. Grigory hangtalanul előrébb lépdelt pár métert, majd távcsövébe nézett. Az óriási hiúz léket tört magának a jégen, hogy ihasson. Nyelvével nagyokat csapkodva a fagyos vízből bizalmatlanul figyelte a túlpartot.
Grigory ismét ellenőrizte a puskát, majd kibiztosítva célra emelte. A mellkasát célozta, számítva arra, hogy többször is lőnie kell.
Jól mutat majd a nappali padlóján, a kandalló előtt, gondolta. Egy ekkora hiúzzal nem dicsekedhet mindenki. Főleg olyannal nem, amelyik levadászott egy fél falut.
Mutatóujja már a ravaszra kulcsolódott, amikor egy lövés törte meg az erdő tökéletes némaságát. Tarka ruháján vörös folt kezdett terjeszkedni. Ivan, gondolta. Az ő régimódi Benellijének hangja. Mindig is gyűlölt. Megérintette mellkasán éktelenkedő sebét. A szemét átlőtte a tüdőmet.
Hörögve vért köpött a hóra, miközben előrebukott. Hátára fordult, de nem bírt megszólalni.
Ivan hisztérikusan felnevetett és odarohant mellé. Kezeit ökölbe szorítva nézett az égre és kivehetetlen szavakat kiabált. Szemeiből könny csordult.
Grigory látta, ahogy a roppant termetű, fehér szőrű hiúz gyors léptekkel közelíti meg őket. Vért prüszkölt fel, de hang nem jött a torkán. Vadászkését előhúzva erőtlenül Ivan felé bökött párszor, ekkor ért oda a hiúz. Hatalmas állkapcsa Ivan vállába mart, akinek keze abban a pillanatban elvállt törzsétől. Bal mancsával pedig egy csapással lenyúzta fejéről a bőrt.
Grigory elájult.
Ahogy a játékboltjából elhozott plüsshiúzt figyelte a távcsövön keresztül, Danil Rjurik azon töprengett, vajon mennyi idő lehet, mire egy igazi hiúz felfigyel rá. Vagy egyáltalán felfigyel-e. Már kezdett kételkedni.
A plüssállat majdnem életnagyságú volt. Persze messze nem akkora, mint amekkorára vadásztak. Az a példány hatalmas volt és hófehér.
Kitette a folyópartra, letelepedett vele szemben és várta, hogy a vérhiúzként emlegetett vadállat ráharapjon a csalira. Már három órája.
Mire hagyatkoznak a hiúzok?, kérdezte magától. Látásukra vagy a szaglásukra?
Egy lövés rázta meg a sűrű fenyvest.
Elkapták, gondolta. Biztos Grigory, ő katona volt, jártasabb az ilyesmikben. Az ő ötlete volt, hogy váljanak szét. Magának akarta a hiúzt. Ivan pedig a bosszút. Ha Danilon múlt volna, mind a hárman a plüsshiúz körül ücsörögve várnák az igazit.
Ékvesztett nevetés tört utat magának az erdőn, amit érthetetlen kiabálás követett. Ivan. Mégis neki sikerült? Kíváncsi vagyok, Grigory milyen képet vág hozzá, gondolta és futni kezdett a hangok irányába, amikor a kiabálás egyetlen, hosszú, fájdalmas ordítássá vékonyodott.
Danil megtorpant egy pillanatra, majd óvatosan haladt tovább. Fél perc múlva már meg is látta őket. Vállához kapta puskáját és a távcsőbe nézett. Vérben ázó, élettelen testén feküdve a hiúz Grigory arcát tépkedte, jóízűen csámcsogva. Ujja a ravaszra csúszott és gondolkodás nélkül meghúzta. A vadállat hátrabukfencezett.
Ahogy odaért, látta, hogy Grigoryn már nem segíthet. A helyszín csupa vér volt, mintha egyszerűen körbelocsolták volna. Grigory teste mellé lépve megpillantotta a rettegett albínó vérhiúzt. Hatalmas volt, hófehér… és plüss. Puskáját vállára akasztva lehajolt és felemelte. Mancsa és pofája csurom vér volt. Körbeforgatta a kezében, a címkét keresve. Az én boltomból van, jött rá. Hátranézett, de innen már nem láthatta a csalinak kitett játékot.
- Ez az ő vérengző hiúzuk! Egy nyavalyás plüssállat. - mondta ki hangosan, majd a hóba köpött. Átlépve Grigory teste fölött elindult vissza a falu felé. Bal kezében görcsösen szorongatta az átlőtt fejű, vértől ázott fehér plüssfigurát.