A fájdalom téglavetői örök munkások,
fáradhatatlanul falaznának el a világomtól,
partizán-utászokként rakják a tornyot,
hol kijózanodhatnék irigy álmoktól,
romlott kalandvágyba pácolva rohannék-
ismét megvehető szerelemmel vesztembe,
a szexepilek labirintusában elvéreznék,
ahogy csak belekóstolnának lelkembe…
Élni akarás kódjai csörtetnek vénáimban,
felakadt szemekkel látványt zabálok,
a hőség felemészt söröskupaknyi kuckómban,
ahogy elhallgatnak a jelző fanfárok,
s a magány csípős füttye beszámol a zenekarnak,
kik álmomba érkeztek játszani nekem,
szemeimről kottázzák a nyamvadt dalaikat,
s faggatják az életet mit kezd most velem..
Én lassan semmit,s ez hagy megnyugodni,
csak figyelem a megfáradt téglavetőket,
és labilis szatírámba kezdek lassan belefulladni…