A lány sikítva rohant ki a teremből. Egy középkorú, fehérköpenyes férfi sietett a nyomában.
– Álljon meg, ez veszélyes! – kiáltott utána. – Állítsák meg!
A biztonsági őrök nem haboztak, hamar felsorakoztak a folyosón. Elvágták a lány útját, aki utolsó esélyét is megragadva a szökéshez kiugrott a zárt ablakon, anélkül, hogy tudta volna, hányadik emeleten van. Négy emeletet zuhant, egyenesen egy parkoló autó hóval borított tetejére. Valóságos kabrióvá horpasztotta a járművet. Túlélte. Kiugrott a roncsból, és futott tovább keresztül a parkolón, egyenesen a kijárat felé. A sorompóőrnek esélye sem volt megállítani, olyan gyorsan viharzott el a területről.
Az épület békésen nyüzsgő zaját sorra verték fel a riasztók vijjogó szirénái. A bejáraton egymás után tódultak kifelé az őrök. Nyomukban a köpenyes férfi és egy szemüveges fiatalember – amolyan számítógépzseni-forma – lépett ki a parkoló besózott járdájára.
– Nem kellett volna elmondanom! – korholta magát a köpenyes.
– Ne hibáztasd magad! Senki se gondolta, hogy így fog rá reagálni.
Amint a bekötőutat elhagyta, a lány egy fás területre vetette be magát. Fogalma sem volt arról, hol jár, de nem is érdekelte. Töretlen erővel törte át a bokrok barikádját, kitartása még kilométerek múltán sem lankadt.
Az erdőt egy csapás szelte ketté. A lány még mindig loholt, keresztül a csapáson, a szemközti fák felé. El azonban már nem érte. Lába alatt megreccsent a talaj, és nyakig merült a hóban, alatta pedig a jeges vízben. Azonnal tudatára ébredt: a folyó. Ahelyett, hogy a rémülettől még jobban eszét veszette volna, sikerült visszanyernie ítélőképességét. Kinyúlt a lékből, és megpróbált felmászni a jégre, de az tovahasadt a tenyerei alatt. Tovább úszott, félrelökte a leszakadt jégdarabokat, és úja megpróbált kimászni. A jég most sem volt hajlandó megtartani. A lány még mindig tudatosan cselekedett. „El kell érnem a túlpartot!” – gondolta. Hosszú perceken át küzdött a gyenge jéggel és az erős árral, míg végül lábai talajt értek, és ki tudott evickélni a vízből.
A folyóparton állva végignézett magán. Csuromvizes hálóköntösben, mezítláb állt a kőkeményre fagyott talajon. Egész testén érezte a kellemetlen hideget, mégsem fázott. Megmozgatta végtagjait, s azok tökéletesen engedelmeskedtek neki. „De furcsa!” Aztán elterült a hóban, és szemeit az égnek meresztette. Lelkét lassan elragadta a fagyos szél, és különös emlékképek forgatagába fújta.
Úgy tűnt, csak egy kisebb légörvény dobta meg a repülőgépet. A személyzet nem is törődött vele, nem utasították az utasokat, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket. Aztán egyik pillanatról a másikra minden elsötétült. A lány kirepült az ülésből, és zuhanni kezdett. Próbált kapaszkodót keresni, de semmit sem talált: a repülőgép egyszeriben eltűnt alóla. Sötét, végtelen űr vette körül, aminek közepében tehetetlenül hullott alá. Semmi mást nem látott, csak saját magát ájultan (talán már holtan), amint lassan eltűnik a messzeségben.
Az űr néma csendjébe robbanások és sikolyok zaja hasított bele, s a feneketlenségből vakító fényű lángok csaptak föl. A tűzben műszerfalak rajzolódtak ki, sérült alkatrészek, kis monitorok, amelyeken a fehér zaj hangyás képei vibráltak. Felettük betört ablak, azon túl a kozmosz végetlenje, benne egyetlen fénylő csillag ragyogott.
A lány súlytalanul lebegett a fülkében, miközben ellenállhatatlan vágy vonzotta a csillag felé. Kiúszott az ablakon, és elindult feléje. Habár tudta, hogy nagyon távol van, mégsem érezte elérhetetlennek. A békés tűzgömb táncoló lángnyelvei sorra elhamvasztották a rettegés kínzó köteleit, s a lányon határtalan nyugalom lett úrrá. „Csillag vagyok – gondolta. – Az a csillag.”
Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig repült felé. Napokig, hetekig, talán hónapokig. A csillag körvonala nagyon lassan növekedett. A belőle áradó béke azonban egy örökkévalóságig is tarthatott volna, a lány már azt sem tartotta fontosnak, hogy elérje. Lebegett a semmiben, és ez neki teljesen elég volt.
Az erős fény betöltötte az űrt: a lány már majdnem elérte a csillagot. A lángok karon ragadták, és húzni kezdték. Aztán belehajították a gömbbe. A nyugalmas csillag ádáz katlanná változott, és a lány körül újra a műszerekkel teli fülke falai tornyosultak. Ugyanott volt, ahonnét elindult. Rémülten pillantott ki a betört ablakon, de a csillagot már nem látta. Az ablak kerete behorpadt, a mennyezet beszakadt, és az alkatrészek szikrázva csapódtak egymáshoz. A lány próbált kitörni, de a műszerfalak teljesen körülzárták. A súlytalanságát elvesztette, és most nehezebbnek érezte magát, mint valaha. Nem bírt mozogni, a légzése is egyre nehezebbé vált. Már csak az életösztön küzdött benne. Aztán az is megadta magát a sorsnak.
Az emlékképeket egy halk hang oszlatta el:
– Kisasszony! – A korábban fehér köpenyt viselő férfi volt ott, ezúttal nagykabátban.
A lányt már csaknem teljesen befedte a hó, amikor rátaláltak. Fegyveres rendőrök hada vette körül, és már vitték is volna magukkal, ha a férfi nem inti őket nyugalomra.
– Apám meghalt! – mondta a lány. – A párom is meghalt! És… én is meghaltam. Miért tették ezt velem?
– Amíg van esély az életben maradásra, nem szabad feladni.
– Én nem élek! Maga is megmondta, hogy nem volt esélyem.
A férfi a táskájába nyúlt, és kisvártatva egy játékkakast emelt ki belőle. A lány azonnal ráismert gyermekkori kabalájára, amelybe egy ébresztőórát építettek, és minden reggel véletlenszerűen mondogatta: „Ébresztő! Jó reggelt! Új nap virradt!” Az évek folyamán annyira a szívéhez nőtt, hogy már főiskolai napjain is ez a plüssfigura ébresztette.
– A kakasom!
– Látja, őt is megmentettük. És még mindig ugyanolyan vidám. – A férfi kitapogatta a nyomógombját, amivel időzítés nélkül is megszólal.
– Ébresztő! Új nap virradt! – kukorékolt a kakas.
A lány bosszúsan nézett a férfire.
– Ezért hozta magával? Esetleg mindjárt engem is átprogramozhatna vidám kiskakassá.
– Maga ember – mondta határozottan a férfi. – Ez fontos szabály.
– Akkor is ezt fogja mondani, amikor bemegyek a kedvenc éttermembe?
– Mi a kedvenc étele?
– Gúnyolódik velem? – fortyant fel a lány.
– Csak gondoljon rá! Idézze fel maga előtt a kedvenc ételét! Kívánja?
A lány már majdnem elkezdett kiabálni, de a férfi hangjának békés dallama valamelyest megnyugtatta. Belement a játékba. Felidézett maga előtt egy nagy tányért, benne öt palacsintával. „Palacsinta… egy falatot sem bírok már enni.” Tökéletes jóllakottság érzése motoszkált a gyomra tájékán, ami fel sem tűnt neki, amíg nem gondolt rá. Ám nem hagyta, hogy ezzel az érzéssel igazat adjon a férfinek. Halott kedvesét idézte fel. A gyász mélyen elöntötte a szívét, miközben az együtt töltött időket élte át újra. Mégis, az a mérhetetlen öröm, amit a szerelem jelentett számára, nem hozta úgy lázba, mint annak idején. Nem érezte a hiányából eredő hatalmas űrt, mintha soha nem is hiányzott volna neki. A fiú emléke olyan volt számára, mint egy ismerős elvesztése.
A lány összerezzent saját érzéseinek tudatától.
– Maguk elvették a vágyaimat? – kérdezte megszeppenve.
– Hallgasson meg! – mondta a férfi. – Én pszichológus, pszi kutató és robotika szakértő vagyok. Egyaránt foglalkozom az emberi elmével és mesterséges intelligenciával. Az előbbiben van saját tudatmező. Az utóbbiban nincs. A vágyainak nagy részét az agyában termelődő hormonok befolyásolják. Mi csak azoknak a hormonoknak a hatását szimuláljuk a szervezetében, amik fontosak az életben maradásra, a tájékozódásra. A tudattalanja ezzel már akkor tisztában volt, amikor befogadta az új testet. Máskülönben nem ébredt volna fel benne.
A lány keserűen felsóhajtott.
– Új testet? Egy… robotot.
A férfi felállt, és segített a lánynak is felkelni.
– Jöjjön, sétáljunk egyet!
A lány apatikusan végignézett a rendőrkordonon: „Jöjjön, aminek jönnie kell.” A pszichológus azonban távozásra intette őket.
– Minden rendben van – biztatta az őrmestert, aki szó nélkül feloszlatta a kordont. Az egyenruhások gyorsan eltűntek a színről, a lány és a férfi ketten maradtak. Lassan mentek a folyó partján, az enyhe hóesésben.
– Ön azt érezte, hogy telítve van a kedvenc ételével, igaz?
– Igen. És a kedvesem… – a lány szava elakadt.
– Fogadja részvétemet! Higgye el, ha most itt lenne, önnek más érzései lennének iránta.
– Nem! – nézett rá a lány. – Azaz, hogy igen. Nagyon hiányzik, de… nem úgy.
– Hanem mint egy barát?
– Igen. Sőt! Még annyira sem. De miért? Miért nem érzem? És… miért érzem úgy, hogy ez nekem jó? Érzéketlenné tettek?
– Nem – mondta a férfi. – Egyáltalán nem. Elmagyarázom, de előbb meséljen a kedveséről! Persze csak akkor, ha szeretne.
A lány rövid ideig magába révedt, aztán a férfire nézett, és lassú ütemben elkezdte:
– Nagyon furcsa érzés. Amikor minden nap róla álmodom, minden pillanatban magam mellett akarom tudni. Megőrjítő gondolat. Most pedig ez az érzés nincs. Sőt! Az lenne rossz, ha itt lenne. Nem vágyom a közelségére. Most… egyszeriben látom a kapcsolatunkat. A butaságaimat. Mintha… mintha nem is szerettük volna egymást igazán. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy a barátai már nagyon nyaggatták, amiért nincs senkije. És akkor jöttem én. És… igazából most látom, hogy neki főleg emiatt kellettem. Ha együtt voltunk a barátaival, akkor fogta a kezem, akkor odabújt hozzám. De amúgy hidegebb volt. Többet vártam tőle. Mondták páran, hogy szerintük csak kihasznál. Én persze egy szavukat se hittem el. Pedig igazuk lehetett. Áh, hagyjuk! – zárta le hirtelen. – Halottakról vagy jót, vagy semmit.
– Haragszik rá?
– Nem. Gyarlónak látom, és nem érzem okát, hogy haragudjam. Sőt, másokkal is ezt érzem.
– Például kivel?
– Hát… most apa jutott eszembe. Nagyon sokat veszekedtünk. Ő akarta, hogy jogot tanuljak, pedig én nem akartam. Számomra az otthon, a család gondolata jelentette az életet. Éppen ezért lakberendezéssel szerettem volna foglalkozni. De nem dönthettem. Azt mondta, nem fogja engedni, hogy elrontsam az életemet. Az általa kijelölt úton kellett haladnom. Nagyon dühös voltam rá. Szinte gyűlöltem. Most mégis érzem, hogy jót akart nekem. Azt hitte, hogy ezzel tesz jót. Ő is egy esendő ember volt, hibákkal. Mindenki az. – A lány felsóhajtott. – Általában az bánt meg a leginkább, aki a legjobban szeret, nem?
– Ebben van valami – mondta a férfi. – És jó hallani, hogy meg tudott bocsátani neki.
– Életemben először nem haragszom rá. Döbbenetes, de most, hogy belegondolok, jobban hiányzik, mint a párom. De mi kellett ehhez? Hogy itt hagyjon? Vagy, hogy robot legyek?
– Az éhség és a párja iránt érzett szerelem csupán a testiség játékai voltak. Létfenntartás, fajfenntartás ösztönei, semmi több. Ezt ebben a testében nem fogja érezni.
– Azt hittem, hogy a szerelem ennél azért több.
– Valóban több. Csak nem ebben a formában. Amit ön átélt, az boldogsághormonjai megnövekedésének volt köszönhető. Csupán tünet. A lényege mélyebbről jön. Az a tudattalanjában van. Most, ebben a pillanatban is. Lényegében ez az, ami megkülönbözteti önt egy igazi robottól, egy automatától. Az emberi tudat. A tudat mibenlétét még a mai tudomány sem ismeri. Csak annyit tudunk, hogy az agyműködésen keresztül kerül közvetlen kapcsolatba a fizikai világgal. Az, hogy ön most meg tudott bocsátani az édesapjának, valószínűleg akkor is bekövetkezhetett volna, ha hús-vér testében ébred fel.
– És, ha a páromat szívből szerettem volna…
A férfi együttérzően bólintott.
– Igen. Akkor érezné igazán a hiányát.
– A robot test jobb az emberinél?
– Nem teljesen. Egy számítógépes rendszer működik benne, ami bizonyos fokon nagyobb teljesítményre képes, mint az emberi agy. Ha már itt tartunk, fel is adok egy kis számtani példát. Mennyi háromszáznegyvenhárom köbe?
– Kétszázhatvannégy köbe? Hogy jön ez ide?
– Csak mondja meg!
– Negyvenmillió-háromszázötvenháromezer-hatszázhét. – A lány a szájához kapott. – Ez… hogy lehet?
– Üsse be egy számológépbe! – nevetett a férfi. – Az is ilyen hamar megmondja. Lényegében gondolati úton tart kapcsolatot egy számítógéppel. Az számol, ön megkapja az információt. Gondolkodás nélkül meg tudja mondani. Ám ha most itt, az erdőben előugrana egy vadállat, és megtámadná önt, akkor a gépagynak hosszabb ideig tartana kiszámítania a legoptimálisabb menekülési útvonalat, mint az emberi agyának. Ebből a szempontból a hús-vér teste a jobb. Még úgy is, hogy nagyjából negyvenmilliárd kvantumchip van a fejében, több mint ahány agysejt az emberi agyában.
– Negyvenmilliárd…
– Az emberi agyának ideghálózata alapján alkották meg. Tökéletesen az ön személyére szabott.
– És ha valamelyik meghibásodik?
– Az semmit sem jelent. Az agysejtek is folyamatosan pusztulnak, és nem termelődnek újra. Az ön fejében viszont sok chip eleve tartaléknak van beültetve. Azon kívül pótolhatók is.
A lányon erőt vett a csodálkozás.
– Ezek szerint örökké élhetek?
– Ebbe azért ne élje bele magát, kedves! Ezt jelenleg nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy a tudata mennyire befolyásolja a testműködés életciklusát. A gép alkatrészei korlátlanul cserélhetők, a robot agynak csupán az ön személyiség-modelljét kell szimulálnia. De lehet, hogy a tudata egyszer magától is megszakítja a kapcsolatot.
– És akkor mi történik a robot testtel?
– Számításaink szerint akkor egy automatához hasonlóan működik tovább. Az emberre jellemző érzelemvilágot nem tükrözi vissza, a viselkedéséből előbb-utóbb kiderül, hogy már halott. De erről most ne beszéljünk! Nézze csak!
Kiértek az erdőből a tengerpartra. Időközben a hóesés is elállt, kisütött a nap. A parton óriási jégtáblák tornyozódtak fel a hullámok erejétől. Ám a víz most békésen ringatózott.
– Milyen szép! – mondta a lány. – Még sohasem láttam ilyennek a tengert. – Odament a jégtáblákhoz, és áhítattal nézett át közöttük a végtelenségbe. Emlékeiben újra felragyogott a csillag, amit élet és halál között pillantott meg. Ezúttal a vízen csillogó napfény tükrözte elé a káprázatot. – Annyira hirtelen történt minden. Egy szerencsétlenség, amiben mindenemet elveszítettem, még a testemet is. És e pillanatban mégis úgy érzem, mint akinek minden álma teljesülhet. Pedig semmi sem maradt azokból az álmokból, amiket régen kergettem. Talán már álmaim sincsenek.
– Ez mindenképpen korszakváltás az életében – mondta a férfi. – Segíteni fogok önnek, hogy boldoguljon.
A lány végignézett magán.
– Többé már nem vagyok nő sem, igaz?
– Testileg nem. Csak a külsejét tervezték olyanra, mint amilyen a hús-vér teste volt. Zavarja ez a tudat?
– Igazából mindegy.
A férfi keserédesen elmosolyodott.
– Mindegy?
– Igen. Készen állok egy új életre. Azt hiszem, hús-vér testben is ugyanezt érezném.
– Akkor induljunk! – A férfi átkarolta a lányt, és maguk mögött hagyva a tengert, elindultak vissza, az erdő felé.