Bolond Lyukból Bolond Isten

    - Ne sírj, drágám - mondta Hamish Beeth, és öltözködését egy pillanatra félbeszakítva felesége csontos vállára tette a kezét. Nem is együttérzésből, inkább szánalomból. - Nem leszel egyedül. Los Angelesben nagyon jó foglalkoztató központokat építettek. Be is költözhetsz az egyikbe, hogy ne kelljen kettőtöknek maradnotok ebben az óriási házban – majd kis gondolkodás után hozzátette: - Bérbe is adhatnánk. - Kétszáz négyzetméter. Száz-száz fejenként, neked és a gyereknek. Száz négyzetméter magány. Az asztalon pihenő szalagos behívóra pillantott. - A sereg jól fizet. Beköltözöl, és hetente egyszer hazajössz megöntözni a virágokat. Nem lesz gondod semmi másra - elmélkedett Hamish, nem törődve már a zokogással. A tükör elé állt, hogy megigazítsa nyakkendőjét és beállítsa a színét. - Inkább heti kétszer. A jáderózsát heti kétszer kell öntözni – jutott eszébe. Végzett az öltözködéssel. Ismét Virgiliát nézte. Csapzott haját és reszkető, törékeny testét. Úgy zokog, mintha valaki halálos ágyánál ülne, gondolta. Pedig engem hívtak be és ő marad itthon. A biztonságos Palmdale-ben. Nem neki kell újra a frontra vonulnia. Nekem kéne sírnom. Ujjaival idegesen dobolni kezdett a komódon. Meg is halhatok, döbbent rá.
    A videofonhoz lépve türelmetlenül tárcsázta Sam Hobbst, az ügyvédjüket. Kisvártatva meg is jelent a kijelzőn Sam nyúzott arca.
    - Sam! - támadta le egyből. - Berendeltek. Hétfőn jelentkeznem kell szolgálatfelvételre.
    - Sajnálom, Hamish - arca még gyötörtebb tónusúra váltott a hír hallatán. - Ma már te vagy a második ügyfelem, aki behívót kapott.
    - Nem tudsz felhajtani egy orvost, aki..?
    - Lehetetlen, - vágott közbe fejét csóválva Sam – a saját orvosaik vizsgálnak majd meg. Nincs kibúvó.
    - Akkor őket kell megkennem. Kösz - mondta és már bontotta is a vonalat.

    - Sajnálom, azt hiszem, ezzel itt nem jut sokra - mondta Dr. Frisk, ahogy meglátta az asztalon felé kúszó borítékot. - Jóformán halottnak kéne lennie ahhoz, hogy felmentést kapjon. Szigorítottak a rendszeren - toll után kezdett kutatni a fiókban. - Manapság aki behívót kap, az bevonul. Ha mást nem, vécét pucol vagy pasziánszozik, de bevonul.
    - Jó - vágta rá Hamish egy halvány mosollyal az arcán. - Akkor pasziánszoznék – és egy arasznyit előrébb tolta a borítékot.
Az orvos fellapozta Beeth katonai papírjait. - Mennyit szolgált eddig?
    - Két és fél évet. A háború kirobbanásakor. Ott voltam a Locust-d-n és a Peroak-e4-en.
    - Tehát maga egy igazi háborús veterán - elvette Hamish tétova keze alól a borítékot és belenézett. - És szeretne összeszedni valami elmebajt, ami kihúzza magát a frontvonalról.
    - Elmebaj? - hőkölt vissza Hamish. – Nem. Ha csökkent értelmi képességűnek minősítenek, elveszítem a rangom. Nem lehetne valami fizikai defektus? Mondjuk csípőprotézis, vagy mi a szösz?
Dr. Frisk elnevette magát. - Hol él maga, Mr. Beeth? Egy korszerű csípőprotézissel az ember mozgékonyabb, mint a huszonegyedik század nagy futói. Manapság egyetlen emberi szerv van, amit szintetikusan nem tudunk még helyettesíteni. Az agy. Ismeri az acélezredest - bökött hüvelykujjával a falon díszelgő képre.
    - Persze, hogy ismerem. - Mindenki ismerte Lloyd Ainsworthöt. Az ő képe hirdette mindenütt az Egyesült Földi Nemzetek Hadseregét. Markáns mosolya, acélozott ökle sok-sok éve népszerűsítette már a csillagközi vérontást.
    - Az agyát és bal szemét kivéve az egész ember szintetikus. - Dr. Frisk közelebb hajolt. – Pedig arra a bizonyos bal szemre már rég nem lát. Talán a sármja miatt tartja meg, talán csak babonából... ki tudja? De úgy képzelje el, Mr. Beeth, hogy a mi acélezredesünk már több mint hetven éves.
    - Jó, jó - hagyta rá Hamish. - Akkor a csípőprotézis kilőve.
    - Hát igen. Az egyetlen, amiben a frontról való kiútját láthatja, az egy pszichózis. De nem akármilyen - komoly tekintetét Hamish asztalon doboló ujjaira emelte. - Egy valós pszichózis. Nem elég, hogy én megírom magának a papírt róla. Magának szert is kell tennie erre az elmebetegségre. Különben már az első ellenőrző vizsgálaton megbukik. Rendszeresen végeznek ilyet a seregben, és ha kiderül, hogy magának kutya baja, hadbíróság elé is állíthatják – méghozzá velem együtt, tette hozzá magában.
    - Arról ne aggódjon, doki - mosolyodott el Hamish – Jó pénzért minden vizsgálaton át tudok menni.
    Frisk másodszor is kinevette Hamisht tudatlansága miatt. Szemmel láthatóan szórakoztatta naivitása.
    - Mért nem fizeti le egyből az összes divergenst, hogy adják meg magukat? – kuncogott.
Hamish arca erre elkomorodott.
    - Mr. Beeth - mondta végül sértődöttségét látva a doktor - magának nincs annyi pénze, hogy megkenje az összes orvost, aki meg fogja majd vizsgálni. - Fiókjában kezdett matatni. - Viszont van egy olyan anyag, ami ideiglenesen az elmebaj néhány tipikus tünetét idézi elő. Nálunk még nem bizonyított a hatása. – Nagyot sóhajtott, ahogy előhúzott egy papírt. – Nézze, Mr. Beeth. Elintézem, hogy egy félreeső helyre kerüljön szolgálatba. – Öklével kisimította az asztalra fektetett listát és gondosan végigolvasta. – Wyac I. – mondta, majd egy számot másolt át egy kisebb papírra. – Vele lépjen kapcsolatba, - mondta, ahogy átnyújtotta a kis szelet lapot. - amint odaérkezik. Ő fogja ellátni.
    - Wyac I.? – kérdezte Hamish, ahogy szemét végigfuttatta a videofonszámon.
    - Hallott már róla?
    - Nem.
    - Biztosíthatom, hogy biztonságos. És a szolgálatban sem kell megerőltetnie magát.

    Hazafelé a légitaxiban Hamishnak az járt az eszében, hogy majdnem ugyanakkora kockázatot vállal, mintha a frontra vezényelnék. A lebukás esélye nem kicsi. Ha Frisk igazat is mondott azzal, hogy az anyagot - aminek még a nevét sem tudta - nem ismerik, az még nem jelent semmit. Előbb-utóbb kiderül róla minden, és akkor ellenőrzik majd. Frisk pedig csak széttárja karjait, mondván, hogy ő már akkor szedte az anyagot. Honnan tudhatta volna? „A tünetei arra utaltak, hogy az alak totálisan becsavarodott.” A dokinak nincs igazán vesztenivalója. Neki viszont jön a hadbíróság, aztán minden bizonnyal kivégzik. A szervei pedig mennek a Közhasznú Egészségügyi Intézetnek, akik nem mások, mint a hadsereg foltozói. Szíve, veséi, mája, tüdeje és szemei különböző személyek szervezeteiben a frontra kerülnek. Végül, ha csak részben is, mégis a fronton végzi. Ez a gondolat egyszerre elkeserítette és megmosolyogtatta.
    Közben hazaérkezett.
    Alig várta, hogy Virgiliának elújságolhassa: „Drágám, őrült vagyok!”

    Jeuel Quintana Tello kifejezéstelen arccal bámulta az alatta elsuhanó képződmények végtelen sorát. Dombok, kráterek, víz mosta árkok szürke egymásutánban léptek be és ki a látókörből. Még a víz is szürke, gondolta. Szürke talaj, szürke víz, szürke ég. Egy újabb szürke bolygó, ami egy szürke csillag körül kering. Tompa fényében fürdik élettelenül. Jeuel számára a szürkeséget az élővilág teljes hiánya tetézte.
    Az ablakon túli táj vészesen közelebb húzódott, a hajó leszálláshoz készült. Jeuel a messzeségben már látta a romba döntött épületeket, a füstölgő kétéltű tankokat és azt a másik színt. Az egyetlen színt, ami a szürkénél is nyomasztóbb volt: a vöröset.
Először a szürke nyeli el az embereket, aztán a vörös, gondolta. És a vörösből nincs kiút. Onnan már csak a hibernáló zsákok vannak hátra, aztán az intézet, ahol kimustrálnak, mint egy visszacserélt tévét.
    Felállt, hogy elkészüljön a kiszálláshoz. Magára húzta könnyű védőruháját, ellenőrizte oxigénpalackját, majd a maszkot, az állványról pedig leakasztott egy szétnyitható kiskocsit. Elsőnek készült el. A többiek beszélgetése tompa, esetlen morajként jutott el hozzá. Sosem beszélgetett velük.
    A hajó nagy huppanással földet ért. Jeuel bebiztosította sisakját, majd jobb hónalja alá szorítva a kiskocsit felemelte bal kezét, jelezve, hogy kész. Lassan a többiek keze is a magasba lendült. Az ajtó egy szisszenéssel félrecsusszant és Jeuel már ugrott is a szürke talajra, hogy megcélozza a város legközelebbi vörösben csillogó utcáját. A távolból még lövések hallatszottak. Társaival szisztematikusan szétszéledtek.
    Az első kupac csupán néhány végtagból és ruhafoszlányokból állt. Jeuel szórakozottan megvizsgálta, megtapogatta a kesztyűbe bújtatott élettelen ujjakat, hátha gyűrűre lel. Vajon ő lehetett az összecsapás első áldozata?, gondolta közben. A legelső, aki az ellenség felé rohant? De hogy lehet valaki olyan hülye, hogy legelsőként lép eléjük? Nem értette. Senkinek sem szabadna legelsőként lépnie a harcmezőre, állapította meg.
    - Tello! – szólalt meg fülhallgatójában a felügyelő tiszt hangja. - Ha talált valamit, csomagolja és nyomás tovább.
    Körülnézett. A többiek közül volt, akinek már két zsák is volt a kocsiján. Otthagyta a szétrobbant végtagokat és máris a következő kupacnál állt. Egy divergens volt. Zöld ruhája és oxigénmaszkja vörösben úszott. Jeuel egy zsákot húzott elő védőruhája zsebéből, majd gyakorlott mozdulatokkal a test mellé terítette. Megragadta a véres ruhát, hogy átemelje a zsákba. A divergens megmozdult. Riadt pislogásba kezdett, végtagjai megrándultak, ahogy az erős marok piszkos egyenruhájára kulcsolódott.
    Jeuel számolta a napokat. Hétszázhatvanegyedik napja zsákolta az embereket, akiket végleg elnyelt a vörös, de még sosem látott élő divergenst. Csak a tévékészülékből, az intézet támaszpontján. De ők nem erről a bolygóról voltak. Tüntetők a Peroak bolygóiról, még a háború kirobbanásakor. A többiek nem vették észre, de a hírek ugyanazokat a tüntetőket mutatták már hét éve. Ugyanazok a képsorok, csak a tónus más. Az évek során egyre szürkébbé váltak.
    A hadsereg is a szürkére hajt. Arra az anyagra, ami elszínezi a talajt, a vizet, a levegőt, a tüdőnket és az agyunkat. Ami miatt az ara-Omnisra és a többi szürke bolygóra csak védőruhában és oxigénmaszkokkal teheti ember a lábát. És ez az anyag robbantotta ki a háborút a Föld és a hitbuzgó divergensek között. Deserres csak bűnbak. - Ez volt Jeuel második fontos felfedezése, amit, az elsőhöz hasonlóan, nem osztott meg senkivel.
    És most itt feküdt markai között egy élő divergens. Egy istenkereső telepes, aki egyetlen esélyeként eljátszotta a halottat. Teljesarcos maszkja alatt piszkos szemüveg tükrözte vissza a nap tompa fényét.
    A sajátjaik közül már talált élőt a holtak között. Csak felemelte a kezét és jöttek érte. De ha most felemelem a kezemet, gondolta, átveszik tőlem és egyből kivégzik.
    - Nyugi – mondta hangosan, majd ismét megmarkolta a férfi ruháját és könnyedén átemelte a zsákra. Behúzta a zsák zipzárját és becsatolta rajta a keresztzárakat. Rácsatlakoztatta a zsák végén lévő szelepre vákuumszívóját, majd azt bekapcsolva a zsák összement, szorosan a férfi testére tapadt és automatikusan működésbe lépett a hibernáló egység. Mutatóujját vörösbe mártva egy csíkot húzott a zsák oldalán.
    - Tello - hallatszott recsegve a felügyelő tiszt hangja. Jeuel rémülten fordult hátra. Harmon csípőre tett kézzel állt mellette, most felemelte karját és messze előre mutatott, a tompa ködben fürdő távoli épületek felé. - Látja azt az épületet ott? - kérdezte. - A hosszú lépcsővel.
    - Látom.
    - Már várják ott magát.
    - Igen - helyeselte tisztelettudóan, majd felállt, hogy a kiskocsira tegye a zsákot.
    - Ezt hagyja csak itt - mondta Harmon a hullazsákra mutatva. - Igyekezzen.
    Bizonytalanul a becsomagolt, mozdulatlan férfira pillantott.
    - Mozgás, Tello! - Recsegett rá türelmetlenül Harmon.
    Jeuel kiskocsiját maga után húzva, rettegve indult az épület felé. Még maga sem tudta mitől félt jobban. Attól, hogy rájöttek az előbbi árulására, vagy az épületben váró megmondhatatlantól.

    Hamish útja a Wyac I-re hosszú volt és kényelmetlen. A támaszpont leszállóhelyén landoltak. A transzportról leszállva rögtön megcsapta a forróság. Az eget kémlelve kinyújtóztatta elzsibbadt végtagjait. Figyelte, ahogy a transzport felszáll a vakító napsütésben. Egy alacsony, egyenruhás, barnára sült alak igyekezett felé integetve.
    - Beeth? - kérdezte, ahogy közelebb ért. - Hamish Beeth?
    - Az vagyok.
    - Üdvözlöm! - állt elé kezet nyújtva a férfi. - Eldin Lindholm vagyok. - Lindholm szemei úgy forogtak, mintha egy sebesen cikázó célpontot akart volna követni velük.
    - Milyen napszak van most? - Az úton Hamish megnézte a Wyac I-ről szóló rövid leírást a hajó információs pontján. Azt már tudta, hogy a támaszpont a Wyac első holdjának napos sávjában van. Ami annyit jelent, hogy örökké a nap felé néz, csak a szöge változik.
    - Éjjel. - mondta jókedvűen Lindholm. - Éjjel kettő.
    - Mi a fene. Éjjel kettőkor megsül a fejem. Bele sem merek gondolni milyen lesz nappal.
    - Ne aggódjon. Az egész hold nappal alszik. Kivéve, aki nappali szolgálatban van éppen.
    Hamishról már patakokban folyt az izzadtság. Lindholm láthatóan jól bírta. Már hozzászokott.
    - Talán bemehetnénk - vetette fel.
    - Persze, - kapott észbe Lindholm. - segítek a csomagokkal.
    Miután bevittek egy fordulónyi bőröndöt a hűs előcsarnokba, Hamish hagyta, hogy a maradékért Lindholm menjen vissza, ő pedig elindult keresni egy mosdót. Megmosta az arcát és karját a hideg víz alá tartva azon gondolkodott, hogy az összes itt szolgáló gyagyás lehet-e, vagy lehetnek rajta kívül mások is, akik csak a fronttól menekültek ide. Ha megkapom az anyagot, majd kiderül, gondolta. Az a normális, aki hozzám hasonlóan lesz őrült.
    Kilépett a folyosóra. A bőrönd halom és Lindholm mellett két újabb egyenruhás várta széles mosollyal.
    - Jó napot! - köszöntötte a magasabbik, egy teljesen kopasz, vastag keretes szemüvegű férfi, és már nyújtotta is a kezét Hamish felé. Hamish elfogadta. - Eco Swisher.
    - Hamish Beeth - majd a másik felé fordult és neki is odanyújtotta a kezét. - Hamish Beeth.
    A férfi megrázta Hamish kezét, de csak vigyorgott és úgy tűnt, nem akarja elengedni.
    - Ő Slimp. Csak jobb perceiben beszél - mondta Lindholm, majd kamaszos nevetésben tört ki.
    Ennél jobb helyre nem is kerülhettem volna, gondolta Hamish, ahogy kiszabadította kezét.
    - Jöjjön, ismerje meg a többieket is - javasolta Swisher és elindult a folyosón. Hamish az ajtóban sorakozó bőröndökre nézve tétovázott, Swisher megállt. - Eldin, vigyétek a bőröndöket Mr. Beeth szobájába.
    Lindholm máris felkapott két bőröndöt és mosolyogva bólintott. Hamish megadta magát és beleegyezően Swisher után indult.
    Swisher megmutatta David Elkins ajtaját, amin négy zár volt. Három belül, egy kívül. Hogy miért, azt Hamish jobbnak tartotta egyelőre nem megkérdezni. Magával Elkinsszel nem sikerült találkoznia, az ajtó zárva maradt.
    Azután bementek a hadnagy, Gene Forman irodájába, aki a támaszpont rangidős tisztje volt. Az iroda üres volt, csak a tévé zagyva duruzsolása töltötte meg az élet látszatával.
    Az ebédlőben hárman ültek. Egy feltűnően csinos nő, egy dohányzó, szakállas fiatal srác, aki nem lehetett több húsz évesnél és egy apró, szemüveges férfi, aki szüntelenül tüsszögött egy átázott zsebkendőbe.
    - Ön bizonyára Mr. Beeth - állt fel üdvözlésükre a nő. - Az én nevem Latoya Kiesel. Én vagyok a támaszpont pszichológusa.
    - Örvendek.
    - Ők pedig Travis Helton és James Alderman - mutatott a mellette ülőkre.
    - Üdv. - köszönt vissza félvállról Helton, a fiatal srác. Aldermannak csak egy intésre futotta két tüsszentés között.
    Ahogy Swisherrel kiléptek az ebédlőből, Hamish megkérdezte: - Ennyien vagyunk?
    - Még van Descott, de ő nappali szolgálatban van, és most alszik. Nem szereti, ha felébresztik.
    - Értem - mondta homlokát ráncolva Hamish. - És most ki van szolgálatban?
    - Hát Lindholm. Persze soha nincs a helyén.
    Elértek Hamish szobájához, Swisher betessékelte. - Szeretni fogja - mondta lelkesen.
    A bőröndök már a szoba közepén álltak kivétel nélkül. A kis szobának nem volt ablaka. Egyetlen ventillátor lógott a plafonról, komótosan forogva. A szoba mégis olyan hűs volt, mintha egy fagylaltos kocsi olvadozna a sarokban. Hamish arra gyanakodott, hogy magukat a falakat hűtik. Bútor nem volt sok; egy ágy, egy asztal, két szék és egy üres tévéállvány. Gyorsan körbenézett. Szekrényt keresett. - Hová tehetem a..? - mutatott kérdően a bőröndökre.
    - Ó, elnézést! - Swisher egy lépéssel az ajtó melletti falnál termett és egy apró fogantyút kezdett rángatni. - Kissé beragadnak, ha sokáig nem használja őket az ember - mondta bocsánatkérően. Az álcázott szekrényajtó végül engedett és Hamish előtt egy egész falnyi pókhálós fiók és polc sokaság jelent meg. Swisher mosolyogva félreállt.
    - Köszönöm. - mondta végül Hamish.
    - Jöjjön, mutatnom kell még pár dolgot - Swisher kivezette és a folyosó végébe mutatott. - Ott van a fürdő. Ez itt pedig – paskolta meg a fali dobozt maga mellett – az altató adagoló. Ha nem tudna aludni, ebből napi egyet tud venni. Errefelé sajnos gyakoriak az alvászavarok. Nem valami erős. Ha ez sem segít, forduljon nyugodtan hozzám.
    - Maga...
    - Orvos vagyok - vágta rá Swisher. - Én vagyok a telep orvosa.
    - Egyből sejtettem, hogy maga nem azért van itt, mert... tudja.
    - Téved, Mr. Beeth - mondta az mosolyogva. - Ha bármire szüksége lesz, itt vagyok a szomszéd folyosón - azzal el is indult visszafelé.
    - Várjon, Eco! - szólt utána Hamish - Hol találok egy videofont?
    - A hallban.
    Hamish belépett a szobájába és elkezdte kipakolni a bőröndöket. Másfél óra alatt végzett vele, közben beállította karóráján a napokat huszonhat óra negyvenhárom percesre, és egyszer kiment a mosdóba, hogy igyon egy pohár vizet.
    Amikor mindezzel megvolt, megkereste a videofont az előcsarnokban. A videofon mellett volt egy információs pont. Először ahhoz lépett. - Mennyi az idő? - tette fel a kérdést.
    Az információs pont a szokásos nem nélküli csőhangon szólalt meg: - Pontos idő a világ fő zónáiban: Föld – Anglia - Greenwich tizenkilenc óra tizennyolc perc; Föld – USA - Washington, D.C. tizennégy óra tizennyolc perc;  Ubtaru – Temmhote - Darr hat...
    Hamish rácsapott a megszakítás gombra és újrafogalmazta a kérdést. - Mennyi a helyi idő?
    - Pontos idő Wyac-Wyac I. - plusz egyes időzóna: négy óra tizenhárom perc. - Hamish beállította az időt karóráján, majd visszalépett a videofonhoz.
    Eszébe jutott, hogy felhívhatná Virgiliát. Elmondhatná, hogy megérkezett, jól van, mesélhetne neki a támaszpontról, a forróságról, a többiekről. A Földön úgysem beszélgettek már jó ideje. De volt valami Virgiliában, ami megzavarta Hamisht. Amikor közölte vele, hogy nem a frontra küldik, hanem egy félreeső támaszpontra, Virgilia még nagyobb zokogásba kezdett. Hamish nem értette. Talán jobban szeretne ép elmével holtan látni, mint begolyózva egy támaszponton, gondolta.
    Előhalászta tárcájából a Dr. Frisktől kapott számot és azt tárcsázta. Nemsokára létrejött a kapcsolat, de a képernyő fekete maradt.
    - Igen? - szólt bele egy reszelős hangú férfi.
    - Hamish Beeth vagyok, Dr... - habozott. Talán lehallgatják a vonalat, gondolta. - a doktor adta meg a számát.
    - Milyen doktor? - kérdezett vissza ingerülten a férfi. Szemmel láthatóan ő nem félt a lehallgatástól. Legalábbis másokat nem féltett.
    - Frisk.
    - Aha. Hol van most?
    - A Wyac I-i hadi támaszponton.
    - Jó - mormolta a férfi. - Találkozzunk este a városban. Mondjuk fél nyolc. A Nagy Szívás Oxigénbárban.
    - Rendben - mondta Hamish, de a férfi már bontotta a vonalat.
    Kikapcsolta a videofon készüléket és visszaindult a szobájába. Az ajtaja előtt a folyosón egy nagydarab ember ácsorgott félregombolt egyenruhában és olyan napszemüvegben, amit Hamish San Franciscóban a légsurranós rendőrökön szokott látni.
    - Á! - mondta köszönés helyett. - Beeth közlegény!
Hamish kiegyenesedve szalutált a hadnagynak.
    - Pihenj! Először is, üdvözlöm a támaszponton és örülök, hogy ilyen hamar ideért - mondta, ahogy kipillantott maszatos napszemüvege fölött. Kövér, kopasz homlokáról apró izzadtságcseppek gyöngyöztek alá - Hogy bírja a forróságot?
    - Nehezen, hadnagy.
    - Majd hozzászokik - mondta megértően. - Holnap kora este hozza a papírjait az irodámba. - Méltóságteljesen ellépdelt Hamish mellett, majd eltűnt a folyosó végén.
    Hamish csalódottan dobta le magát az ágyra. Egy olyan támaszponton van, ahol még a rangidős tiszt is bolond. És ki tudja, meddig kell még itt lennie. Várta már, hogy megkaphassa az anyagot, és ő is osztozhasson a többiek őrületén. Úgy talán elviselhetőbb lesz.

    Jeuel a lépcső aljához ért. Fentről már intett is neki egy szürke terepmintájú egyenruhás. Összehajtotta a kiskocsiját és nagyokat lépdelve a férfi után eredt.
    Miután átmentek a légzsilipen, óriási folyosók és termek feldúlt maradványain keresztül hatoltak a hatalmas épület szívébe. A vértől vörös falak mentén értékes testek hevertek. Sok-sok szerv tulajdonos, akiknek már nincs szükségük a szerveikre. Jeuel értetlenül az őt vezető katonára nézett, de az csak ment tovább, nem törődött a hullákkal. Végül elértek egy teremhez, aminek robosztus ajtaját két fegyveres őrizte. Az egyik félreállt és kinyitotta előttük az ajtót.
    Odabent maga Lloyd Ainsworth gyújtott éppen szivarra, pont vele szemben. Egy hatalmas műtölgyfa íróasztal mellett állva, egyik szürkétől-vöröstől mocskos bakancsát egy feltűnően szép széken pihentetve olyan volt, mintha egyenesen a propaganda plakátokról jött volna le. És a legfontosabb különbség, ami megkülönböztette őt az összes többi embertől: az acélezredes nem viselt szkafandert. Ők, közönséges halandók, a szürke bolygókon állandóan hordták. Még idebent, a hermetikusan zárt légzsilipeken túl is.     Egy háborúban sosem lehet tudni, hol szivároghat be egy kis szürkeség. Jeuel ezzel végleg megbizonyosodott Ainsworth felsőbbrendűségében. Az ezredes karizmatikus állkapcsa mintha vádlón bökött volna Jeuel felé, rámutatva faji gyengeségére. Ainsworth egy anatómiai csoda, gondolta, talán már nem is ember. Ha egyáltalán valaha az volt.
    Az íróasztalon ülve három fáradt kommandós szivarozgatott, lábukat elégedetten lóbálva.
    - Megjött a tetemes – mondta az egyik, ahogy Jeuel belépett.
    Ainsworth halvány mosollyal felpillantott rá. Szemei valahogy nem voltak szinkronban. Talán ő is szétválasztatta a szemmozgató izmokat működtető idegeit, gondolta Jeuel. Látott ilyet a televízióban. A legtöbben nem tudták megszokni. Teljesen szétesett a térlátásuk, a tájékozódóképességük a nullára csökkent. Ainsworth körülnézett és a szivart tartó ujjaival rábökött egy holttestre.
    - Csomagolja be nekünk, legyen szíves – mondta mosolyogva. – Elvitelre lesz – erre a három kommandós felnevetett.
    - Igen – helyeselt Jeuel, majd elkezdte kiteríteni a zsákot a terem közepén.
    - Tudja, ki vagyok? – kérdezte tőle Ainsworth.
    - Igen – mondta Jeuel, de nem mondta ki a nevet. Nem tudta, hogy lenne a helyes. Vajon amikor reggel belenéz a tükörbe, kit lát? Hogyan hívja magát? Lloyd Ainsworthnek vagy csak egyszerűen acélezredesnek? Ha én acélból lennék, mint az ezredes, biztos úgy is nevezném magam, döntötte el. Hátára fordította a testet. Semmitmondó arc, százával csomagolt már be ilyeneket. Jelentéktelen embereket. A mellkasán tátongó lyuk még szinte füstölt.
    - Hogy hívják?
    - Jeuel Quintana Tello.
    - Jeuel Quintana Tello – ismételte Ainsworth. Elgondolkodva ízlelgette a szótagokat. - Ugye maga csendes fickó? Nem tűnik túl beszédesnek.
    - Igen. – hagyta rá, ahogy a zsák bekebelezte a holtestet majd csendes hümmögéssel hűteni kezdte azt. Felállt.
    - Kész? – Jeuel bólintott. – Akkor hozza csak – mondta Ainsworth és elindult kifelé. – Gyerünk fiúk, itt végeztünk.
    Jeuel kinyitotta a kiskocsit és ráfektette a tetemet. Ugyanazokon a folyosókon és termeken keresztül értek ki az óriási lépcsőkhöz, ahol már egy katonai hároméltű várakozott. Ainsworth habozás nélkül beszállt a nyitott utastérbe.
    Az egyik kommandós Jeuelhez lépett: - Innentől átvesszük... - kezdte mondani, de az ezredes közbevágott.
    - Nem - mondta, ahogy az ülésben kényelmesen elhelyezkedve teljes nyugodtsággal koppantott egyet a karfán. - Jöjjön csak velünk, ha nem akarja egymaga cipelni a vállán azt a hullát, Pomeroy.
    Jeuel kérdően körbepillantott. A kommandós ellépett tőle. Ainsworth kihajolt az utastérből és jobb szemét egyenesen Jeuelre szegezte kivédhetetlen magabiztossággal: - Maga velünk jön az ara-Omnisi támaszpontra, és onnan mindenhová, ahová csak visszük ezt a hullát. Érti, Tello? Innentől maga felel ezért a hulláért.
    - De a felügyelőtisztem nélkül...
    - Ne törődjön vele. Innentől a mi felügyeletünk alá tartozik.
    Jeuel számára ez újat jelentett. Eddig holttestek százaiért felelt, innentől csak egyért. Valami miatt fontos lehet ezeknek, gondolta, ahogy a kiskocsiját kis segítséggel begurította a hároméltű rakterébe. Nagyon fontos.

    Este fél nyolckor Hamish egyedül ücsörgött a Nagy Szívás Oxigénbár egyik privát boxában. Az elosztó késett, ő pedig idegesen süppedt a mű fókaprém fotelba. A boksz ajtaja halkan félresiklott és a pincér lépett be rajta.
    - Óhajt valamit rendelni, amíg várakozik?
    - Egy sört.
    - Esetleg egy kis hazai levegőt?
Hazai levegő?, gondolta Hamish. Milyen is Palmdale levegője? Benzinszagú. Persze annyira nem forró, mint itt.
    - Nincs valami hűvösebb? - kérdezte végül.
    - Természetesen minden levegőt az ön által kért hőfokon szolgálunk fel.
    - De hiszen az már nem is az igazi. - Belegondolt: Kairói levegő mínusz tíz fokon az már nem kairói levegő.
    - Az alpoki levegő most akciós - vetette fel a pincér.
    Hamish legyintett: - Jó lesz nekem a Wyac I. levegője is, csak hűtsenek rajta egy kicsit.
    - Csak a konzervált levegőt tudjuk előhűtetni. Az itteni levegőből... - Hamish apró hadonászásával elhallgattatta.
    A pincér bólintott és kiment a boxból, majd nemsokára egy tálcán üveges sörrel és pohárral tért vissza. A tálcát gyorsan, szinte kapkodva az asztalra tette és kötényéből előhúzva egy távirányítót bekapcsolta a falon lógó tévékészüléket.
    - Nem fogja elhinni - mondta, majd kisietett az ajtón, ami aztán magától visszasiklott a helyére.
    Hamish káromkodni akart, mert a pincér bontatlanul hagyta a sört, de még mielőtt megszólalt volna meglátta a tévében játszódó képsorokat. Rendkívüli közlemény. Az alul futó címsor így szólt: Benoît Deserres halott. A szabad és az elnyomott világok végre egyaránt fellélegezhetnek.
    - ...nem sokkal ma reggel kilenc körül – mondta éppen a bemondó. - Az akciót maga Lloyd Ainsworth ezredes vezette. Egy lehallgatott ultrahullámú üzenet vezetett a diktátor nyomára. Az ara-Omnis immár hivatalosan is az Egyesült Földi Nemzetek Hadseregének felügyelete alatt áll. - A képernyőn Benoît Deserres holttestét mutatták, ahogy izgatott egyenruhások futkároztak körülötte egy pincehelységben, kivehetetlen parancsokat osztogatva egymásnak. Deserrest a fején érte találat, de az arc jól kivehető volt. Legalábbis az egyik fele. Aztán vágás az utcákra. Romok között araszoló katonák, mániákus divergensek holttestei, örömkönnyeket hullató civilek. Ez után a bemondó közölte, hogy bővebb összefoglalót az éjféli hírekben láthatnak, majd visszatért a Bell Callaway Show mulatságos vendégeivel, Hamish pedig elgondolkodott rajta, mi lett volna, ha nem keres kibúvót a frontról. A háborút már lényegében megnyertük, gondolta. Megtarthattam volna a rangomat, és épelméjűként másfél-két év békefenntartás után hazamehettem volna. Nem is beszélve arról a szép vastag borítékról, amit kidobtam az ablakon. Szédülve felállt a fotelból és kikapcsolta a tévét.
    Az elosztóra még sokat kellett várnia. Addigra a pincértől kért egy sörbontót és pohár nélkül megitta a sört.
A férfi több mint egy óra késéssel érkezett. Hosszú, halvány khaki színű köpenyt viselt és egy keskeny karimájú szalmakalapot. Hamish felállt a köszöntésére, de nem szólalt meg.
    - Maga az a Beeth? - kérdezte az.
    - Igen.
    A férfi egy zacskót húzott ki köpenye alól és az asztalra tette. - Illegális, úgyhogy drága mulatság - mondta.
    - Van pénzem - vágta rá Hamish, de még habozott a fizetéssel. - Mit csinál pontosan?
    - Nem tudom. Nem az én dolgom.
    - Biztosan azért illegális, mert nem tudják még pontosan, miket okoz – próbálkozott.
    - A fenét - A férfi borostás arca grimaszba rándulva köpte a szavakat. - Pont fordítva. Azért nem tudni még róla, mert illegális. És azért illegális, mert nem a földiek kezében van a terjesztés. A földi kormány mindent megtesz, hogy csendben tartsa, amíg rá nem teszi a kezét.
    - Hogyan? De hát akkor... – Hamish elhallgatott.
    - Igen. Talán nem tudta? Ez a drog a divergenseké. Ők minden nap használják. Ne kérdezze, mire. - Nem akart tovább maradni. - Milyen valutája van?
    - Földi.
    - 50 db, akkor az 1507 lesz.
    Jézusom, az alig kevesebb annál, amit magammal hoztam, gondolta Hamish. Mármint erre a nyomorult holdra. És a háborúnak amúgy is vége. Dörzsölgetni kezdte a tarkóját. A hadbíróság viszont még mindig ott várna. Már nem léphet vissza.
    - Mit várt? - erősködött a férfi Hamish habozását látva. - Ez legalább egy fél évre elég lesz magának - mutatott a zacskóra. - Errefelé úgysincs mire költeni. Drogok és nők. Ennyi.
    Hamish vonakodva előhúzta a tárcáját és kiszámolta az összeget.
    - Nem kell állandóan használnia, elég akkor, ha ellenőrzéseket tartanak. Az ilyet már jó előre tudni lehet - mondta a férfi, ahogy ő is megszámolta a pénzt, majd eltette. - Azért egyet vegyen be most, soron kívül. Tudja. Kipróbálni, nehogy meglepetések érjék. Ha kifogyna, csak hívjon. Tudja a számom.
    - Igen, tudom - mondta Hamish. - Viszlát.
    A férfi kiviharzott az ajtón, Hamish pedig egyedül maradt a boxban a zacskónyi szürke pirulával. Visszasüppedve a fotel kellemetlen szőrzetébe kiszórt párat a tenyerébe. A pirulák simák voltak, nem szerepelt rajtuk semmi név vagy jel.
    Még azt sem tudom, mi a neve, gondolta. Jézusom, jóformán semmit sem tudok róla. Akár bele is halhatok. De a pillanatnyi pánik ellenére mégis kiválasztott egyet a sok közül, majd nyelve hegyére fektette. Ha ettől a szartól valami maradandó bajom lesz, visszamegyek a Földre és megölöm Frisket, gondolta, óvatosan egyensúlyozva a nyelve végén szürkéllő tablettát. Aztán lenyelte és várt.
    Vagyis várni akart, de nem telt bele fél perc, az ajtó félresiklott és Latoya Kiesel lépett be a boxba. Hamish feszülten feljebb húzódzkodott a fotelban. Könyökével háta mögé söpörte a karfán nyugvó zacskót.
    - Hamish! – mondta a nő izgatott hangon. – Hallotta? – kérdésére választ sem várva leült az egyik pamlagra. - Benoît Deserres. Halott! El sem hiszem. Maga szerint mennyi idő, mire végleg véget ér a háború? – Vonásai magabiztos nyugalomról árulkodtak, viszont a felszín alatt, mintha remegett volna a nő lénye. Körülötte pedig forrt, fodrozódott a levegő.
    - Honnan tudta hol vagyok? – kérdezte végül Hamish.
    - Lindholm mondta, hogy bejött a városba. A városban három helyre mennek a férfiak; kupiba, bevásárolni és ide, az oxigénbárba. Én az áruházban voltam és ott nem láttam. Azt pedig nem nézném ki magából, hogy második napján már a kupiban kössön ki – mondta hadarva. A szája viszont nyugodt tempóban mozgott. – Egy régi barátjával találkozott?
    - Igen – nyögte ki Hamish.
    - Talán a Földről? Még sosem jártam a Földön.
    Latoya hangja egyre rikácsolóbbá vált, mint egy kamaszlány fecsegése. Hamish a felét sem értette már annak, amit mondott.
    - Mrs. Kiesel… - mondta. – Miért vagyunk itt?
    - Ó, Hamish, hívjon csak Latoyának – majd egy kimért mosollyal hozzátette: - Amúgy pedig Ms. Voltam férjnél, de elhagytam. Tudja, – ujjaival barna hajfürtjeit kezdte csavargatni – egy idő után már nem úgy működött a dolog... – a hangja hírtelen meglágyult, most leginkább bársonyos, simogató énekre hasonlított. Ajkai minden szóval apró párafelhőket nyögtek fel és egy pillanatra megállt tőlük az idő. Ahogy Latoya kissé közelebb hajolva folytatta végtelen mondanivalóját, Hamish homlokára gyöngyszerű izzadtság ült ki, de úgy érezte, nem bír moccanni sem. Arcáról bizonyára a rémület ült ki, mert Latoya mondókáját megszakítva azt kérdezte: - Untatom?
    - Nem – felelte Hamish. Egy erőltetet, ügyetlen mozdulatot tett bal karjával, hogy megtörölje a homlokát, de félrenyúlt és egyik ujjával belekapott a szemébe. A fájdalomtól kicsit magához tért. – Mióta van a támaszponton? – kérdezte óriási pislogások közepette.
    - Már talán két éve. Ki emlékszik rá? – sóhajtott Latoya. - Akkoriban még a Wyactól nem messze volt a frontvonal és busás kockázati járulékot kaptunk érte. A plusz pénzt aztán persze drogokra költöttük – karjait széttárva nevetni kezdett. – Volt egy pasas, hogy is hívták? Pulam? Egyik nap elrágott egy ekkora – mutatta ökölbe szorított kezét – pázsagyökeret, amikor ő volt a szolgálatos. Kiment a tűző napra és kívülről körbejárta az egész telepet. És végigvizelte a fal tövét. Az egészet! Tudja, a pázsagyökér erős vízhajtó. Pulliam! Így hívták a fazont – újra nevetve folytatta. – Képzelje csak el! Jönnek a divergensek, megtámadni a támaszpontot és azt látják, hogy a szolgálatos éppen rituálisan körbevizeli az erődítményt. Először röhögni kezdenek, de aztán az egyik beleszagol a levegőbe és azt mondja a haverjának: Te, Jean. Ez nem a mi területünk. Húzzunk haza! – hátravetve fejét nevetett, kis kezét bizalmasan Hamish karjára tette.
    - Maga nem pszichológus – jelentette ki Hamish meggyőződésből.
    - De igen, az vagyok – mondta Latoya hírtelen megkomolyodva, miközben visszahúzta a kezét. – Csak nem praktizálhatok többé. Talán zavarja? Amikor idekerültem még állományos katonai pszichológus voltam.
    - Nem, nem zavar.. – Tényleg nem zavarta. Az se zavarta, hogy az egész rohadt Egyesült Földi Nemzetek Hadserege elmebetegekből állt. Ebben már szinte biztos volt. - Maga szerint a hadnagy is őrült? - kérdezte.
    - Nem őrült, csak kissé habókos. Ha megőrülne, elveszítené a rangját.
    - Ez igaz.
    - Ő sem volt ilyen, amikor idejött.
    Hamish azon kapta magát, hogy egyre jobban bámulja Latoya formás, lebegő melleit. Az egyik már majdnem a könyökéhez ért, de ekkor a plafon olyan közel úszott a fejéhez, hogy majdnem beütötte azt. Úgy érezte, zuhanni kezd. Az asztalon sikerült megvetnie lábait.
    - Jól van, Hamish? - kérdezte meglepődöttségén felülkerekedve Latoya, miközben Hamish az asztal tetején egyensúlyozott. - Mit szed? - fürkésző tekintettel körbenézett és meglátta a fotelban heverő zacskót. - Gyolmat kivonat? Nem, ez nem az. Még sosem láttam ilyet - mondta eltűnődve. - Kaphatok?
    - Nem! – vágta rá Hamish. Levetődött az asztalról, fejét a fotelba fúrva. Érthetetlen szavakat bugyborékolt a műfókaprém kárpitba. Latoya nevetve segítette a hátára.
    - Legalább az anyag nevét mondja meg!
    - Nem tudom – mosolygott Hamish. És nem is szabad megtudnia, gondolta. Túl kockázatos. Még egy ilyen visszaminősített pszichológusnak is.
    - Kitől kapta? A földi barátjától?
    A fotel lábánál ült a zacskót szorongatva és arra gondolt, hogyan fogja kimagyarázni ezt, amikor belépett a pincér.
    - Uram, hívása van - mondta Hamishnak. - A kettes videofon vonalon - mutatott a sarokban lévő készülékre, majd rögtön ki is ment.
    - Kérem, Hamish, ne mondja el, hogy itt vagyok - mondta Latoya idegesen felállva – És kérem, ne mondja el senkinek, hogy már nem vagyok pszichológus. - Szemeiből kétségbeesés és megalázkodás sugárzott. - Formant kivéve nem tudják.
    Hamish legyintett és odacsoszogott a videofonhoz. Travis Helton hosszúkás, szakállas arcával találta szemben magát.
    - Beeth - mondta nyugodtan. - Vissza kell jönnie, itt már áll a bál. - Ahogy elmosolyodott, olyan volt, mint egy eltorzított fogkrém reklám. Egy pillanatra az arca teljesen átformátlanodott. Mint egy megdolgozatlan agyaglabda. – Mit látsz, amikor tükörbe nézel? Mit érzel?
    - Hogyan?
    - Mondom mindenkit szolgálatba helyeztek. Maga reggel kezd, Descottal, Elkinssel meg Slimppel - mondta, egy papírról olvasva.     – Holnap még többen jönnek. Új szolgálatosok.
    - Támadás? - kérdezte Hamish elkerekedett szemekkel hüledezve. Az utolsó, amire számított Deserres halála után ebben az élettelen sivatagban egy támadás volt.
    Deserres: el is felejtette.
    - Nem - válaszolta Helton. - Nem tudni. A hadnagy fél órája kapta parancsba. Teljes készültség. Kit érdekel? Csak legyen itt reggelre - mondta mosolyogva, majd eltűnt a képernyőről. Bontotta a vonalat.
    Hamish kábult fejjel visszacsúszott a földre.
    - Deserres meghalt - mondta.
    - Igen, már én is mondtam - vágta rá Latoya. - Még nem tudta?
    - De - vakargatta Hamish az állát. - Csak még nem volt időm felfogni. Vajon mennyi időbe telik, mire a hadsereg talál magának egy újabb Deserrest, akire vadászhat? – Vagy talán már meg is találta?, kérdezte magától.

    Ahogy Latoyával együtt kiléptek a forró éjjeli napsütésbe és gyalog visszaindultak a támaszpontra, Hamishnak eszébe jutott, hogy fel kéne hívnia Virgiliát. Bűntudata támadt. Illene tudatnia vele, hogy rendben megérkezett és jól van. Legalább ennyit. Egy kétéves gyerekkel vár haza, gondolta.
    Latoya egész úton csacsogott, de Hamish ezt most kifejezetten kellemesnek találta. Enyhítette a tűző nap alatti út végtelenségét. Így is óráknak tűnt, mire szinte fellángolva megjelent előttük az erőd fala.
    Amint megkapta az eligazítást Formantől, az előcsarnokba ment, hogy videofonon felhívja Virgiliát. Az asszony arcáról megkönnyebbülés tükröződött.
    - Hamish! Aggódtam érted. Mért nem hívtál eddig?
    Hamish megköszörülte a torkát és előrébb hajolt a mikrofonhoz, hogy más ne hallja, amit mond. - Nem tudtam, - hazudta - mert szolgálatban voltam. Amikor lehetett volna, akkor pedig nálatok éjjel volt. Nem akartam...
    - Mindegy, nem érdekes - vágott közbe Virgilia. - Inkább azt mondd el, mi van veled.
    - Én jól vagyok. Csak meleg van. Ez a legmelegebb hely, ahol életemben jártam. - Eszébe jutott az a lehetőség, hogy a családja utána jöjjön. Ezt ajánlották. Teljesen legális, sőt támogatott kivándorlás. Nem tudta elképzelni, mit csinálna itt egész nap Virgilia. Hacsak nem jégkockás limonádét osztana szét. Virgilia sose bírta a forróságot. Ilyen távlatokból értelmetlennek tűnt minden más is, amit Virgilia tehetett volna. Akárhol. Akárkiért.
    - Virgilia - kezdte. - Elhagylak - mondta erőtlenül. A nő meglepetten pislogott a képernyőn. - Elhagylak titeket. Holnap beszélek Sam Hobbsal. Tietek lehet minden: a ház...
    - Hamish, hogy teheted ezt? - sipította Virgilia könnyeivel küszködve, ahogy legyűrte megrökönyödését. - A fiunk... Alig két éves. Hogy teheted ezt?
    - Ne haragudj, Virgilia. Én ezt nem tudom folytatni - a nő már zokogott. - Viszlát - mondta, majd kikapcsolta a videofont.
    Leült az egyik székbe és arcát kezeibe temette. Maga sem tudta, miért tette, amit tett, de minél többet töprengett rajta, annál ésszerűbbnek tűnt. Talán a drog teszi?, kérdezte magától. Lehet.
    Talán megpróbálja Latoyával. Akár működhet is a dolog.
    Mit látok, amikor a tükörbe nézek?
    Felállt és a szobájába ment, hogy megpróbáljon aludni. Tudta, hogy kudarcra van ítélve. Aznap este már semmit sem aludt.

    Kora délelőtt az egyik fal árnyékában ülve kábán szorongatta lézercsövének markolatát. Már kezdett elbóbiskolni, amikor egy ismeretlen alak lépett elé és egy hűs, gyöngyöző üveg sört nyújtott felé. Hamish hunyorítva felpillantott. Egy magas, erős alkatú, negyvenes férfi. Elvette az üveget.
    - Köszönöm - mondta mosolyogva.
    - Mack Descott - nyújtotta a férfi a kezét. - Még nem találkoztunk.
    - Hamish Beeth.
    Descott leült mellé és meghúzta a sörét. Hamish is a sajátját. Pár percig így ültek, csendben, sörüket iszogatva. Végül Hamish szólalt meg.
    - Maga szerint ezzel vége? - kérdezte.
    - A háborúnak? Sosincs vége - mondta elgondolkodva Descott. - Csak átalakul. Lecserélik a neveket, átcsoportosítják az erőket, de a lényeg ugyanaz marad. A háború remek üzletág a kormánynak. És jó népességszabályozó. Idejövünk, kiírtjuk a lakosságot, és a sajátjainkat idetelepítjük. Ez megy - szeméből szüntelen vibráció áramlott. - Lefogadom, hogy magának is ajánlották.
    - Mit?
    - Hogy családostól jöjjön.
    - Honnan veszi, hogy van családom? - kérdezett vissza Hamish. De Descott fején találta a szöget. Egész éjjel Virgilián és a fián járt az agya. De nem bánta meg. És érezte, hogy nem is fogja. Határozottan jó döntésnek tűnt.
    - Mind így jönnek. - Ennyit tudott mondani, mert egy csillagközi katonai transzport éppen leszállásba kezdett az udvar túlsó végében.
    - Hát ez? - kérdezte Hamish, ahogy elképedve feltápászkodtak a fal tövéből.
    - Nem felségjelzett, de a mieinknek tűnnek. Látja az oldalán az a három vonalat? - mutatta Descott - Kódolt jelzés. Naponta változtatják a kódrendszert a Földről, a Berkeley-n.
    A transzportnak felcsapódott két ajtaja és földi egyenruhás kommandósok csúsztak ki rajta, utat biztosítva a lenyíló rámpa előtt.
    Az épület ajtajában Slimp, Forman és vagy öt újonc jelent meg. Slimp a bejárat előtt vigyázba vágta magát ormótlan hővédelmi egyenruhájában, Forman pedig homlokát törölgetve a jövevények elé igyekezett.
    Néhány kommandós jött lefelé rámpán. Méltóságteljes léptekkel követte őket Lloyd Ainsworth. Lloyd Ainsworth!, gondolta Hamish, ahogy roppant alakja kirajzolódott a transzport árnyékában. Itt! Jézusom, tényleg történik valami. Végül egy nagydarab hispán kullogott le utoljára, egy hullazsákos kocsit tolva maga előtt.
    Hamish és Descott tétován figyelte a távolból, ahogy Forman tisztelegve köszönti az ezredest és elit egységét, majd vonakodva visszatértek a posztjaikra. Hamish most már értette mire föl ez a felhajtás. És mégsem. Mért jönnének ide? Nem egy tipikus hely a jól megérdemelt kikapcsolódáshoz. Volt egy olyan érzése, hogy ez a háború még tartogat valamit. Valami sunyit, amit még egy Ainsworth pozíciójú ember is csak az éj leple alatt mer megtenni. És ami már annyira piszkos, hogy másra sem bízhatja.

    Hamish a hővédelmi egyenruha ellenére úgy érezte megsül. A sötétített szkafanderen keresztül is égette a szemét a nap, pedig már majdnem este volt. Közeledett a váltás ideje. Néhányszor hagyta csak el a helyét. Az acélezredes reggeli érkezésének gondolatai valamennyire felélénkítették, de lassan azon is felülkerekedett a fáradtság. Elaludt.
    Descott ébresztette fel. Valami jeges üdítőt hozott a konyháról, de mire ideért, az már nem volt más, mint valami langyos, habos és kesernyés lé. Végül nem itták meg.
    - Látta azt a mexikói alakot? – kérdezte Descott.
    - Igen. – Hamish nehezen és lassan beszélt. A hőségtől letapadt a nyelve. Az álmosságtól pedig a szemei.
    - Egy hullazsákot hozott magával. Telit – szemei ismét vibrációtól fűtötten mozogtak. – Le merném fogadni, hogy Deserres hullája van abban a zsákban.
    - Minek hurcolnák magukkal?
    - A győzelem jelképe. Ainsworth legyőzte, és most megmutatja a világnak. Egy példa a hadsereg erejére.
Deserres itt? Az acélezredessel? Az ő holtteste lesz Ainsworth új kabalája, gondolta Hamish. Talán még néhány népszerűsítő plakátra is felkerül. – Mindenütt megfordul? Körbehurcolja a hullát, hogy megmutassa kinél a hatalom? – kérdezte meggyőződés nélkül. – Ahhoz túl korán érkezett egy ilyen jelentéktelen holdra. És túl sokáig marad. – Ez sehogy sem állt össze.
    - Minden esetre, ha abban a zsákban tényleg Deserres van, és a divergensek ezt kiszimatolják… - mondta elgondolkodva Descott. – Csak gondolj bele! Hiszen logikus. Potenciális célpont leszünk a számukra.
    Egy újabb hővédelmi egyenruhába bújt alak jelent meg a fal tövében. Körülményes mozdulatokkal mászni kezdett felfelé a létrán. Felérve szó nélkül megállt előttük. A három sötétített szkafanderű, homokszínű hő visszaverő anyagba csomagolt férfi némán állt egymással szemben.
    - Melyikük Beeth? – kérdezte végül a jövevény.
    - Én vagyok – mondta Hamish. – Mit akar?
    A jövevény megvonta a vállát. – Jöttem leváltani. – Majd hozzátette: - Alderman vagyok.
    - Értem. – Már pont ideje volt, gondolta Hamish. Ha valaki eddig nem őrült meg, idekint, bebugyolálva a forró napon biztosan begolyózik a végtelen sivatagot bámulva.
    Hamish visszament a szobájába. Latoya feküdt az ágyán egy könnyű, talán már túl rövid és túl átlátszó hálóingben. Aludt. Hamish hangtalanul kibújt a hővédelmi ruhából, leült mellé az ágy szélére és óvatosan félretűrte Latoya arcába omlott hajfürtjeit. A nő kinyitotta lusta szempilláit.
    - Vártalak – vallotta be tettetett szégyenkezéssel. – És elaludtam.
    Hamish benyúlt a hálóing alá és óvatosan lehámozta róla. Latoya mosolyogva hagyta. Hátravetette a fejét. Hamish feszes bal mellére hajtotta arcát és csókolgatni kezdte.
    Ahogy kinyitotta a szemeit egy hájas testet látott, zsíros, kelésektől fénylő, piszkos bőrrel, és kósza, csenevész szőrszálakkal. Az orrát állott testszag kezdte csavargatni. Rémülten hátrált vissza az ágytól.
    Latoya ismét karcsúnak, vonzónak és ápoltnak tűnt.
    Ez a nő, gondolta Hamish, illúzióruhában van. És én beláttam alá.
    A felismeréstől elhányta magát. Latoya felült, lábait összezárta, kezeivel gyönyörűnek tűnő melleit próbálta takarni. Értetlenül nézett Hamishra, aki a falba kapaszkodva köpködött.
    Hamish már látott illúzióruhát a reklámokban. Szépséghibák leplezésére használták. Tökéletességet kölcsönöz, az érzékek minden fajtája számára. Latoya a ruha alatt elhanyagolt volt és ocsmány. – Menj el! – mondta neki ingerülten.
    Latoya megértette a helyzetet. Magára húzta hálóingét és a széken fekvő köntösét aztán kiment a szobából.
    Hamish a fal tövében ülve próbált megnyugodni. Olyan undor támadt benne Latoyával szemben, amit úgy érzett soha nem tud legyűrni.
    Kopogtak.
    - Menj el! – kiáltotta.
    - Hamish! – szólt kintről Eco Swisher hangja. – Hamish, jönnie kell – mondta erősebben. – Lloyd Ainsworth akarja látni magát.
    Hamish a földön ülve összerezzent. Mit akarhat tőlem?, kérdezte magától. Már csak ez hiányzott.
    Aztán arra gondolt, hogy nem elég őrült ahhoz, hogy találkozzon az acélezredessel. A matrac alatt kezdett kétségbeesetten matatni a kezével, a pirulás zacskót keresve.
    Nem volt ott.
    Tehetetlen dühében felborította a matracot. Végül megpillantotta. Az ágy lába mellett hevert. Első ránézésre is legalább tíz pirula hiányzott belőle. Latoya megtalálta, és elvett belőle egy marékkal, értette meg.
    - Hamish! – kiáltott kintről újra Swisher. – A hadnagy is itt van.
    - Mindjárt megyek. – szólt vissza Hamish. – Egy perc. - Bekapott egy tablettát, majd a zacskót begyömöszölte az egyik széken heverő ruhakupac alá. Az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Hamisht meglátva, ahogy egy szál alsónadrágban ácsorgott saját hányásában, Swishernek és Formannek elkerekedett a szeme.
    - Mi történt magával? – kérdezte Swisher rosszallóan.
    - Nem érzem jól magam.
    - Öltözzön fel, Hamish. Lloyd Ainsworth látni akarja magát. – ismételte el. – Utána megvizsgálom.
    - Nincs rá szükség. Csak aludnom kell.
    - Akkor öltözzön gyorsan. – mondta Forman határozottan.
    Hamish újra becsukta az ajtót és a szekrényből elővette egyenruháját. Kezdte érezni a drog hatását, az egyenruha megfolyt, ahogy próbálta felhúzni. Szórakozottan arra gondolt, milyen furcsa egy drog ez. Nem értette miért olyan fontos a divergenseknek. De ha ez kell ahhoz, hogy megússzam a háborút, hát kibírom, gondolta. Aztán ismét eszébe jutott Deserres halála és a hiábavaló, feleslegessé vált hercehurca a droggal és ezzel a támaszponttal. Hát sosem alhatok már?, bosszankodott, ahogy felhúzta az egyenruha zipzárját.
    Kilépett a folyosóra. Eco Swisher már eltűnt, csak Forman várta.
    - Mehetünk? – kérdezte Hamisht. Ő bólintott és elindultak.
    Ahogy elhagytak pár ajtót, egy óriási rángás futott végig a folyosón. A falakban hajszálnyi repedések nyíltak, majd töltődtek fel újra. A falakon függő képek összegyűrődtek, szétszakadoztak, majd újra összeálltak és kisimultak. Hamish megkapaszkodott a málladozó lambériában és értetlenül nézte, ahogy Forman nyugodtan sétál tovább.
    A drog?, kérdezte magától. Forman megállt és hátrafordult. Arca teljesen kivehetetlen volt. Egy szemek, orr és fülek nélküli homogén massza. Nem Forman volt az.
    - Nem – mondta, ahogy szája helyén egy sötéten tátogó örvény nyílt. – Nem a drog a lényeg. Ez mind te vagy. – Az örvény lassan elcsendesedett, a kivehetetlen massza megszilárdult. Az alak feje homályosan kezdett újra egy emberi arcra hasonlítani.
    - Ki maga? – kérdezte Hamish, ahogy összeszedte magát.
    - Én vagyok az új – válaszolta az.
    - Új micsoda?
    - Hogy is mondják? – kérdezett vissza elgondolkodva az alak. Kifehéredtek a szemei, kiemelkedtek a fülei és az orra. Most éppen szőr nőtt az arcán. – Izé. Deus?
    - Egy új isten? – kérdezte Hamish nevetve. Már teljesen biztosnak tartotta, hogy ez mind a drog. – És mi a neve?
    - Nincs nevem. – mondta az. – Mi nem használunk ilyeneket. Ezeket csak ti, emberek aggatjátok ránk.
    - Én tudom a nevét. – mondta Hamish elkomorodva. A férfi vonásai megállapodtak. Kerek arc, elöl kopaszodó, sötétbarna haj, rövid bajusz, keskeny áll. - Benoît Deserres. – Nem volt kétsége. Ez ő volt. - Maga él?
    - Sosem éltem úgy, ahogy te – mondta Deserres. – Nekünk ez teljesen mást jelent. Élni annyi, mint tudni.
    - Hallottam a halálhírét.
    - Aha? – Deserres elbizonytalanodott egy pillanatra. Szórakozottan körbenézett a folyosón.
    - Maga halott.
    - Nem tudom. Nem hiszem, hogy ez lényeges – majd hozzátette: - A halál jó belépő egy istennek, nem gondolja?
    Hamish lehuppant a fal tövébe. Megrázta a felismerés: Deserres él. És őrült. Pont jó helyen van. Az őrültek támaszpontján.
    De volt valami, ami nem illett ide. Az, ahogy Deserres Formanből alakult át.
    Hol lehet most Forman? A drog határain kívül. Logikus. Tehát mégis a drog.
    - Felejtsd már el azt a rohadt drogot! – förmedt rá Deserres. – A drog csupán a kapu. A kulcs.
    - De mihez?
    - Hát hozzám.
    - A megváltáshoz?
    - Megváltás? – prüszkölte Deserres egyre idegesebben. – Nincs megváltás. Az csak hiú istenek propagandaszövege.
    - Akkor mi van a halál után?
    - Semmi. Mi lenne?
    - Nem értem – mondta Hamish egy megsértett kisgyerek konokságával. Teljesen összezavarodott. - Akkor mi az élet értelme?
    - Semmi – vágta rá erre is Deserres.
    Hamish egyre bosszúsabb lett Deserresre, erre a magát istennek nevező valamire. Mindezt ez a hülye drog teszi, gondolta újra.
    Deserres arca elvörösödött a méregtől. A plafon megrepedezett és hullani kezdett. Áthullott Hamishon. A folyosó falai idegtépő hanggal leomlottak, a padló beszakadt alatta. Hamish kint találta magát az ásítozó semmiben. Csak Deserres vörös, dühös szemeit látta, ahogy az ő arcát fürkészik. Várta a reakcióját.
    Hamish rémült volt és legyőzöttnek érezte magát, de igyekezett ezt nem kimutatni.
    - Kell, hogy legyen értelme az életnek – erősködött.
    - Mért kéne? Milyen értelemre számítasz? – kérdezte Deserres. – Saját szempontotokból a ti életeteknek nincs értelme. A mi szempontunkból van valamennyi, de ez nem rátok tartozik. – Az űr kezdett visszahúzódni, a folyosó lassan visszanyerte létezését. – Nektek nem feladatotok, hogy kérdezzetek és megkérdőjelezzetek.
    Hamish most azon kapta magát, hogy hisz neki. Sőt, egyetértve bólogat.
    - Kik vagytok ti? – kérdezte végül.
    - Mi is csak úgy vagyunk. Nem nevezzük magunkat sehogy, mert nincs rá szükségünk. Nem használjuk a kommunikáció verbális formáját.
    - Jó, jó – mondta Hamish beletörődve. Majd újra felmerült benne a kérdés: - Hol van Forman?
    - Hát a folyosón. Együtt mentek Lloyd Ainsworthhöz.
    Egy állandósult másodperc, kivetített gondolat. Szóval ilyen egy istennel való találkozás. Időn kívüli. Felkelt a földről és leporolta magát.
    - Mi az életünk értelme a ti szempontotokból? – próbálkozott a kérdéssel más oldalról.
    Deserres a fejét csóválta: - Mondtam…
    - Nem tudod te sem! – próbálta provokálni. – Egy hülye isten vagy és azt sem tudod, mi miért vagyunk.
    - Sajnálom, Hamish – mondta Deserres. – Nem erről van szó. Egyszerűen nem mondhatok olyat, amit nem akarsz hallani.
    - Én nem akarom hallani? – hüledezett Hamish.
    - Igen. Félsz. Az igazságtól. Attól, amit esetleg hallhatsz – elfordult Hamishtől és elindult a folyosón. – Vissza kéne már menned – mondta.
    - Várj! – szólt utána Hamish.
    Forman fordult hátra: - Tessék? – kérdezte meglepődötten.
    Késő, gondolta Hamish. Eltűnt, ahogy jött. – Nem érzem jól magam – mondta akadozva végül. – Talán előbb Swisherhez kéne mennem.
    - Á! – mondta Forman válaszképp. – Mégis, talán jobb lenne, ha gyorsan túlesne az ezredessel való találkozáson. – Majd kicsit közelebb hajolva hozzátette: - Az ilyen embereket jobb nem megvárakoztatni.
    Hamish két kézzel támaszkodott a falnak. - Tényleg nagyon rosszul érzem magam – nem hazudott. Az alvás hiánya, a hőség, a Latoyával történt incidens és végül Deserres látogatása az agyában túl sok volt neki egyszerre. Valószínűleg ez a kibaszott drog is rátesz, gondolta. És egy Ainsworthtel való találkozás aztán végképp nem hiányzik mára. Azt sem tudom, mit akarhat tőlem.
    - Gyerünk, Beeth, legyen túl rajta – bíztatta Forman.
    Hamish a falnak nyomta fejét és közben arra gondolt, akármi is ennek a találkozásnak a célja, semmi jó nem sülhet ki belőle. Főleg ilyen állapotban. Rosszabbul kell lennem ahhoz, hogy elkerülhessem. Latoyára kezdett koncentrálni. Latoya, hájas, koszos és ragacsos testére. Összerándult a gyomra. Ha nem veszem észre időben…
    De ez sem segített rajta. Nem lett rosszabbul. Sőt. Mintha Deserressel való találkozása lassan megerősítette, felkészítette volna minden továbbira. Már álmosnak sem érezte magát.

    Egy háborúban két fajta ellenség van: azok, akik ellen harcolunk, és a baráti ellenségek, akik csupán tudják mi is áll mögötte. Én azt hiszem, jobban szeretnék ellenséges ellenség lenni, gondolta Jeuel, ahogy egy ismeretlen támaszpont egyik folyosóján ülve várt. A barátságos ellenségek mindig néma kések végén, vagy zajos diliházakban végzik. Ahogy az ellenséges ellenségek elfogynak, a háború csak a felszínen ér véget. Aztán jönnek csak a belső ellenségek. Nyugodt tekintetét végigjáratta a folyosón. Elöregedett, kopott műanyagszékek, csupasz, díszítetlen falak.
    Nyílt mellette az ajtó.
    - Jöjjön. – mondta a szobából kilépő kommandós.
    Jeuel belépett a kis terembe. Lloyd Ainsworth a sötétített ablaknál állt, ujjával a párkányon dobolt. Egy műanyag keretű, szakadt fotelra mutatott.
    - Foglaljon helyet.
    Jeuel leült. Nagy termetével kényelmetlenül mocorgott a rongyos fotelban. A háttérben a rádióból Doa Nills duruzsolt szerelmi vallomást füleikbe.
    - Mondja Tello, - kezdte az ezredes. – mit csinált, mielőtt besorozták tetemesnek?
    - Építésvezető voltam.
    - Nem, nem. – lépett el az ablaktól. – Úgy értem az után.
    - Börtönben voltam. – mondta végül vonakodva.
    Ainsworth bólogatva feltette jobb lábát az asztalra. – Emberölésért. – tette hozzá Jeuel helyett. – Tudja Tello, az ilyen embereket nem igazán várják vissza a Földre. Nem látják szívesen. Rácson kívül vagy belül, tök mindegy.
    A rádióban véget ért a Doa Nills dal és a bemondó hangja recsegett fel: – A tegnapi győzelmet Benoît Deserres vallási vezető terrorisztikus rezsimje felett nagy ünneplések követték az egész világon. Értesüléseink szerint Lloyd Ainsworth ezredes és alakulata biztosítja Deserres holttestének elszállítását egy Rhomm rendszerbeli támaszpontra, ahonnan majd egy rakétával lövik ki a naprendszer csillagába, hogy sírhelye ne válhasson egyfajta zarándokhellyé a hithű, szélsőséges divergensek számára.
Ainsworth elkomorodott.
    Túl gyorsan elterjedt a hír, értette meg Jeuel. Még nem lett volna szabad megtudnia a világnak, hogy az ezredes úton van a holtesttel.
    Jeuel hírtelen összement a fotelban, ami ennek ellenére továbbra is kínosan szorította hátsóját. A fotel vele együtt ment össze.
    Milyen hulla? Érezte, ahogy homlokát apró izzadtságcseppek lepik el. Ez semmiképpen sem lehet Deserresé. Én magam zsákoltam be, gondolta. De ha ez nem az, akkor az igazi valahol máshol van úton. Megtévesztés? De hiszen akkor Ainsworth nem titkolózna. És nem lenne a képén ez az aggodalom. Mitől kéne akkor tartania? Ha erről a holttestről akarják elhitetni, hogy Deserresé, és a holttest máshol nem lehet, akkor talán Deserres meg sem halt. De ha él még, miért nem kiált? Mért nem mutatja meg a világnak, hogy életben van? Talán csak egy válasz lehet rá, értette meg. Benoît Deserres sosem létezett. Ahogyan a tévében tüntető divergensek is hét éve ugyanazok. Megrendezték. Megrendeztek egy diktátort.
    Ainsworth a bejelentés alatt óriási változáson ment keresztül. Lassú, fáradt mozdulatokkal a rádióhoz ment, hogy kikapcsolja. Majd visszafordult és gondolkodó szemeit Jeuelre szegezte.
    Végem, gondolta Jeuel. Most már én vagyok az első számú baráti ellenség.
    - Most mit csináljunk magával? – kérdezte Ainsworth. Lassan leült vele szemben és hatalmas tenyere fölött körbepillantott, hátha kimentheti valami jelenlegi helyzetéből.
    Bajban vagyunk. Mind a ketten, értette meg Jeuel. Persze én húzom a rövidebbet. Egy magamfajta elítélt hullaszedőt könnyen elsöpörhetnek. Főleg egy acélezredes.
    - Hol is tartottam? – csillant fel Ainsworth szeme. Újra a régi, magabiztos háborús reklámfiguraként kelt fel a székről. Az ablakhoz lépve kihúzta magát, és érzékeltetve felsőbbrendűségét kissé megemelte fejét, előreszegezve éles állkapcsát. Nézte a tájat. A száradó falakat, köveket és a port. – Tudja, mi jár az árulóknak, Tello? – kérdezte végül, ügyesen hangsúlyozva az árulót. – Azoknak, akik összejátszanak a divergensekkel?
    A divergens, akit életben hagytam, ébredt rá Jeuel. Persze, hogy ő. Megtalálták. Szinte keresni sem kellett az ürügyet, ami miatt félretehet Ainsworth az útból. Az ürügy már megvolt, még mielőtt a probléma jelentkezett volna. Tálcán kínáltam a fejemet.

    Ahogy Jeuel magára hagyta, Lloyd Ainsworth kilépett a szobából és az ajtó mellett álló emberéhez szólt.
    - Tartsák szemmel, Pomeroy. Nem szeretném, ha akárkivel is beszélne, amíg ez tart. Majd utána gondoskodunk róla. – A folyosón várakozó helyi katonára pillantott. – Ez itt?
    - Hamish Beeth – mondta a Pomeroy. – Maga hívatta ide.
    Ainsworth hümmögött egyet és intett Hamishnak, hogy kövesse. Az belépett utána a szobába.
    - Üljön le – mondta Ainsworth. Ő már elhelyezkedett az asztal sarkán.
    - Köszönöm, inkább állnék.
    - Ahogy tetszik. Mit keres maga itt? – kérdezte, ahogy végigmérte Hamisht, miközben szivarra gyújtott.
    - Tessék?
    - Egy ilyen katona, mint maga, Beeth, mit keres egy ilyen lepukkadt támaszponton az isten háta mögött?
    - Ide vezényeltek.
    - Képes volt eldobni a rangját, - folytatta Ainsworth, mintha meg sem hallotta volna a választ. – és idiótát csinálni magából, csak azért, hogy megússza a frontot?
    Hamish arcára megdöbbenés ült ki. Az ezredes nem zavartatta magát. Folytatta: - És még ki tudja, milyen árat fizet érte. Tudja, mit szed?
    - Nem – válaszolta Hamish izzadságát törölgetve homlokáról.
    Ainsworth lenézően nevetett, majd újabbakat szippantott a szivarból. Élvezte a helyzetet. Most biztos azon töri a fejét, hogy honnan tudhatok róla, gondolta.
    - Azt sem tudja, mit szed – ízlelgette gúnyosan a szavakat.
    - Azt mondta, ez a kulcs.
    - Ki mondta? – kérdezte az ezredes szánakozóan.
    Hamish lehajtotta a fejét, nem felelt.
    - Lényegtelen – hagyta végül rá Ainsworth és megnyalta a szája szélét. – A háborúnak vége. Maga meg felőlem olyan drogot szed, amilyet csak akar. A hadsereget már nem fogja érdekelni. Leléphet – azzal felállt az asztaltól és újra az ablakon túli kopár semmit nézte hátratett kezekkel és elgondolkodott azon, hogy mihez lehetne kezdeni egy ilyen sivatagos holddal. De semmi sem jutott eszébe. Persze azon kívül, hogy a wyaci kitermelő munkásainak remek otthonként szolgál majd. Márpedig ez fontos szempont, ha valaki nem szeretne a mérgező hamuban élni, zsilipek mögött.

    Alig múlt el éjfél, amikor Hamisht ismét felébresztették egy fontos hívás miatt a Földről. Köntösben és félálomban ment a hallba. Ragadós tekintettel bámult a képernyőre.
    - Hamish! – mondta Sam Hobbs, ahogy meglátta. – Csakhogy elértelek. Ezeknek a központban fél napba telt, mire meg tudták adni a számotokat.
    - Mi olyan sürgős, Sam? Virgíliáról van szó? – biztos szörnyű állapotban van, gondolta.
    - Nem. Ő jól van.
    - Elválok tőle – közölte. – Tudtad?
    - Hogy? – kérdezte meglepetten Sam. – Ez biztos?
    - Igen. Teljesen biztos vagyok benne. Nem ezért hívtál? – fáradt volt, nem kívánta most ezt a beszélgetést.
    - Nem. Nem is tudtam róla – Sam elbizonytalanodva mocorgott, mérlegelt, fontosabb lehet-e ennél az ő mondanivalója, vagy egyáltalán illő-e ilyenkor előhozakodni vele. A hír valósággal sokkolta.
    - Akkor miért?
    - Frisket bemártotta valaki. Hadibíróság elé viszik.
    Hát ennyi, gondolta Hamish. Eddig tartott az amúgy is hiábavaló menekülés. Most legalább majd pihenhetek.
    - Előkerült a te aktád is – folytatta Sam. Nagyot nyelt és idegesen megnyalta a szája szélét. – Frisk nem hamisította meg az eredményeidet. A diagnózisa igaz volt.
    Egy pillanatra áthatolhatatlan csend állt be közöttük.
    - Szóval tényleg elmebeteg vagyok? – kérdezte végül Hamish.
    - Sajnálom, hogy tőlem kell ezt megtudnod.
    A tudat, hogy őrült, egyáltalán nem törte le. Egy újabb tény csupán a puszta tények végtelen sorában. Sőt. Felszabadítóan hatott.
    A kidobott pénzt sem sajnálta. Odaadhatná Virgiliáéknak, vagy saját gyógyítására is költhetné. De igazából az is csak olyan pénz volt, mint a többi. Papírra nyomtatott kapitalizmus.
    Valóban jó helyen volt itt, ezen a mindentől távoli, kietlen sivatagot őrző támaszponton. Katonai szolgálatot végző elmebajosak között. Bár ő nem zárkózik be még úgy, mint Elkins, vagy nem kerget tévhiteket az egészségéről, mint Alderman.
    Az én elmebetegségem, gondolta, még lappang. Egyfajta gubóban várja az áttörést, hogy megnyíljon alatta a talaj. Vagy csupán nem veszem észre, hogy igazából semmiben sem különbözök tőlük.
    Végül csak ennyit mondott: - Értem.
    - Bepereljük. Rendben, Hamish?
    - Ne – mondta. Nem haragudott Friskre. Nélküle talán sohasem találkozott volna Deserressel. - Nem érdekel. Felesleges. A hadbíróság előtt úgyis felelnie kell.
    - Van még valami – kezdte nyakát dörgölve Sam. – A medvebab…
    - Az mi?
    - A drog, amit Frisk szedet veled. Legalizálták. Már benne van a májusi drogkatalógusban. A Földön és az összes gyarmaton is nagy terjesztésre van meghirdetve. Bár, ugye már felesleges lenne szedned. Ha a diagnózis helytálló, nincs rá szükséged.
    - Medvebab? Mért pont medvebab? – Hamish homlokát ráncolva próbált a medvék, a bab és a tapasztaltak között párhuzamot, összefüggést találni. – Semmi logikája a névnek.
    - Ez csak fantázianév. Nem jelent semmi konkrétat – mondta Sam sajnálattal teli hangon. – Mit csinál?
    Hamish eltöprengett, vajon elmondhatja-e Samnek. Végül is az ügyvédje. És a család jó barátja.
    - Elvisz Istenhez – kezdte halkan. – Az újhoz.
    - Hogy érted?
    - Megjelent előttem Isten – jelentette ki határozottan. Kár, hogy őrült vagyok, gondolta. Így nem fog hinni nekem. Másrészről viszont így akármit mondhatok. Bűntelenül. – Deserres az.
    - Hamish, Deserres meghalt.
    - Igen, tudom. Azt mondta, jó belépő egy istennek.
    - De ezek csak hallucinációk.
    - Nem. Igazi – mondta Hamish. – A drog csak a kulcs hozzá. De ő igazi. Érvel, rád ijeszt, és dühös lesz, ha nem hiszed el, amit mond. Segít megérteni a világot – nagyot sóhajtva folytatta: - Muszáj tovább szednem ezt a szert. Annyi mindent mondhat még nekem. Csak hinnem kell benne.
    - Kérek a hadseregtől újabb kivizsgálásokat – határozta el magát Sam. Ennyivel tartozok neki, gondolta. – A medvebabot illetően is.
    - Ne mondd el nekik az élményeimet. A hadsereg nem tűrné, hogy Deserrest istennek nevezzék.
    - Ez igaz.
    - Bár… - Hamish elgondolkodva a szék karfáját kezdte kapargatni körmével. – Végül is megtudhatják. Nincs félnivalóm a hadseregtől. Úgyis mindegy.
    - Persze, hogy nincs félni valód, Hamish. Te ebben az ügyben áldozat vagy.
    - Igen. – Hamish szemei felcsillantak. – Áldozat. És nincs más, ami segíthet rajtam.
    - Nem így értettem.
    - Aki áldozatként él, áldozatként hal meg – Hamish arca komor volt és eltökélt. Ismét legyőzte az álmosságot. Tudnom kell, miért vagyunk, gondolta. Tudni akarom. – Beszélnem kell vele.
    - Jóbban tennéd, ha egyelőre nem szednél többet belőle. Kivizsgáltatom valakivel.
    - Muszáj, Sam – mondta Hamish ellentmondást nem tűrően. - De köszönöm. Jól esik, hogy aggódsz. Viszlát.
    - Viszlát, Hamish.
    Kikapcsolta a videofont és lassan felkelt. Teste fáradt volt, lábai rozsdásan mozogtak. A szobája felé vette az irányt és csoszogva kilépett a folyosóra, amikor a szeme sarkából megpillantott egy alakot. Visszafordult. A nagydarab hispán férfi volt, aki a hullazsákot hozta, és aki az ezredes szobájából jött ki előtte. És most hallotta az egész beszélgetést Sammel. Visszalépett a hallba és összébb húzta a köntösét.
    - Hello! – köszönt neki Hamish. A hispán nem felelt, csak nézte.
    - Hamish Beeth vagyok – nyújtotta kezét Hamish. A férfi vonakodva elfogadta.
    - Jeuel Quintana Tello.
    - Maga nem a sereggel van, igaz?
    - Nem.
    Hamish hümmögött egyet és zavartan körülnézett a hallban.
    - Láttam magát az ezredesnél tegnap.
    Jeuel bólintott.
    - Az ezredes el akarja intézni magát, ha a valaminek vége van.
    - Tudom – Jeuel lehajtott fejjel óriási tenyereit bámulta. – Tudok dolgokat.
    - Mit tud még? – kérdezte Hamish izgatottan. – Mit tud Deserresről?
    Jeuel felkapta a tekintetét. Hosszan nézett Hamish szemeibe, majd megrázta a fejét. – Ne akarja tudni.
    - De, tudni akarom.
    Ekkor Ainsworth egyik embere lépett a hallba.
    - Mennie kell – mondta halkan Jeuel, majd Hamish vékony karjára téve hatalmas kezét könnyedén elfordította magától.
    A kommandós mozdulatlanul állt a hall végében. Hamish újra elindult a folyosón.
    Elkins ajtaja előtt elhaladva halk neszezést hallott. Mintha bentről késsel reszelnék az ajtót. Megállt.
    - Elkins? – szólt be halkan, fülét óvatosan az ajtó lapjára tapasztva. – Maga az?
    Hisztérikus matatás hallatszott. Elkins visszalakatolta bentről az ajtót, értette meg Hamish.
    - Elkins, új vagyok itt. Akarja, hogy kireteszeljem kívülről az ajtót?
    - Mért tenné? – jött belülről az első válasz.
    - Akkor mit akar? Mit csinál?
    Pár másodpercnyi érthetetlen, halk piszmogás után Elkins ismét megszólalt: - Jó. Nyissa ki. De amíg itt van, nem megyek ki.
    - Aztán mit fog csinálni?
    - Itt hagyom ezt a helyet. Nem biztonságos – mondta. – Nem bírom itt tovább. Meg fognak támadni minket. Érti? Ha itt maradunk, végünk.
    - És mégis hová menne?
    - Mindegy. Nem mondhatom el. Követne.
    - Segíthetnék.
    - Nem – mondta Elkins ingerülten. – Különben is. Ki maga?
    Hamish mondani akarta, de csendben maradt. Feladta. Kireteszelte az ajtó zárját és arrébb ment. Egy darabig még állt ott, fülelve, de Elkins nem próbált kijönni.
    A szobájába érve arra gondolt, hogy még mindenképpen beszélnie kell Jeuellel. De előbb Deserres. A széken fekvő ruhákból előtúrta a zacskót és újabb tablettákat gördített belőle a tenyerébe. Ez lesz a harmadik, gondolta. Aztán az jutott eszébe, vajon első alkalommal miért nem juttatta el Deserreshez a drog. Talán mert megzavartak, töprengett. Vagy, a távolság miatt: Deserres akkor még messze volt, most pedig itt van valahol a támaszponton. Vagy talán mindkettő.
    Látnom kell Deserres holttestét, döntötte el.
    Zsebre vágta a tablettákat és kilépett a szobából. Egyenesen az ezredes folyosója felé vette az irányt.
A folyosó közepén egyenruhás őr ücsörgött egy rozoga széken, valami földi magazint olvasva.
    - Mit akar?
    Hamish bizonytalanul nézett körbe. – Az ezredes itt van?
    - Alszik – összehajtogatta az újságot. – Mit akar?
    - Beszélhetnék vele? – kérdezte, és közben arra gondolt, ha az őr bemenne Ainsworthhöz, besurranhatna az egyik szobába. Persze csak találomra. Nem tudta, melyikben tartják Deserres holttestét.
    - Most nem. Talán ha felébredt.
    - Melyikben van Deserres?
    Az őr hunyorogva fürkészte Hamisht. - Honnan veszi, hogy itt van?
    - Láttuk a tévében. Lloyd Ainsworth őt kíséri.
    - És mért érdekli magát?
    - Csak látni szeretném.
    - Nem láthatja – szögezte le az őr. – Mert nincs itt.
    Hamish lemondóan leült mellé és kémlelni kezdte az ölében fekvő magazint. Az EFNSZ Times.
    Eszébe jutott valami. A Deserressel való találkozásakor kívül került az időn. Az idő dimenzióján kívül gyerekjáték lenne megtalálni őt.
    Zsebébe túrva elővette a tablettákat és az őr felé nyújtotta. – Kér? – Az őr fintorogva arrébb húzódott. Hamish megvonta a vállát, bekapott egyet és felállt.
    - Mi dolga itt? – kérdezte az őr. Kezdte elveszíteni türelmét, ahogy nézte őt fel alá járkálni a folyosón. – Maga valamiben mesterkedik.
    - Csak egy perc – mondta Hamish.
    Az őr felállt és kioldotta az övén lógó lézercsövének tokját. Hamish megtorpant. Az őr keze a cső markolatára kulcsolódott.
    - Biztosan látni akarod? – kérdezte, de a szavak már nem az őr hangján szóltak. Már az arc sem az övé volt. Mintha egy friss, forró agyagálarc formálódott volna emberi fejjé előtte.
    Deserres visszacsatolta a lézer tokját és másik kezével egy kulcscsomót húzott elő zsebéből.
    - Te fogod megmutatni? – kérdezett vissza Hamish meglepődötten.
    - Én. Ki más?
    - Igen. Látni akarom.
    Deserres a legközelebbi ajtóhoz lépett és az egyik kulccsal kinyitotta. Odabent, egy nagy asztalon letakart test feküdt. Hamish belépett és megállt az asztal mellett.
    - Nem hiszel nekem? – kérdezte Deserres, ahogy mellé állt.
    - Holtan látni egy istent… - kezdte Hamish, de elhallgatott. Egy halott isten egy legyőzött isten, nem?, fejezte be magában a kérdést.
    - Lehet, hogy igazad van – mondta Deserres elgondolkodva. – De a lepel alatt nem én fekszek.
    Hamish egy pillanatra Deserresre meredt, majd gyorsan felrántotta a testet rejtő lepedőt. Az asztalon egy oszló hulla feküdt. Kétségkívül Deserresé. Kérdően a mellette álló Deserresre nézett.
    - Minden élet véget ér – jött a válasz. – De ahogy már mondtam, én sosem éltem úgy, ahogy te azt felfogod. Ez a test itt csak külsőm bölcsője. Megjelenés. Valaha talán én voltam. Nem emlékszem.
    Hamish megérintette az asztalon fekvő testet. Száraz bőrfoszlányok tapadtak az ujjaira.
    - Tudni akarom – mondta, és mélyen Deserres szemébe nézett.
    - Mit akarsz tudni?
    - Tudni akarom, hogy mi az élet értelme.
    Deserres állta egy darabig Hamish tekintetét, majd lassan körbelépdelt az asztal mellett. - Mindannyian olyanokká váltok, mint mi vagyunk – mondta. – Minden csúszómászó hernyóból pillangó lesz egyszer.
    - Nem értem. Azt mondtad, te vagy az új isten. – Talán köze van az időn kívüli élményekhez, töprengett magában Hamish. Igazából nem is kerülünk kívül rajta, csak annyira lelassul az idő, hogy úgy érzékeljük, megállt. És ezekben a rövid pillanatokban új és új istenek vigyáznak ránk.
    - Így van – helyeselte gondolatmenetét Deserres.
    - És mi történik egy istennel, miután lejár az ideje?
    - Hát, - Deserres elbizonytalanodott. - nem tudom. Talán… - két kezét az asztalnak vetve lehajtotta a fejét. – Sajnálom – mondta. – Tudod, már mondtam. Ez az egész hülyeség. Nem mondhatok semmi olyant, amit nem akarsz hallani.
    - De hallani akarom!
    - Azt akarod hallani, hogy tényleg ez az, amit hallani akarsz. De ez nem igaz. Tudat alatt még mindig félsz – visszatakarta a testet.
    - Mi igaz abból, amit mondtál? – kérdezte Hamish, ahogy megkapaszkodott az asztal lapjában. Szédülni kezdett.
    - Minden – felelte Deserres. – Semmi – helyesbített.
    Hamish előtt elsötétült a világ. Elvesztette az eszméletét.
    A folyosón tért magához. Állt. Az őr éppen lézercsövét markolászta. Már húzta elő.
    - Távozzon! – parancsolta.
    Véget ért a pillanat, gondolta Hamish. Újra itt, és semmivel sem lettem okosabb, hacsak nem annyival, hogy nem akarok okosabb lenni. – Jó, jó! Rendben. – mondta kissé felemelt kezekkel, ahogy hátrálni kezdett. – Rendben!
    Visszament hát a szobájába és újból lefeküdt, de aludni most sem tudott.

    Nem sokkal három után kopogtak az ajtón. Hamish felkelt és a kilincsre tette a kezét.
    - Ki az? – szólt ki. Nem jött válasz.
    Kinyitotta az ajtót. Egy nagydarab alak állt a sötétben, a folyosó gyér fényében annyit tudta kivenni, hogy hosszú hajú.
    - Ki vagy? – kérdezte most már szemtől szembe tőle.
    - Hamish, Latoya vagyok – mondta erőtlen hangon. – Vettem a drogból. Tudom, nem lett volna szabad.
    Hamish feszülten várt. Latoya folytatta.
    - Megmutatta nekem Istent. Ő mondta, hogy legyek önmagam. Azt mondta, ez a megváltás útja – a nő megrezzent, ahogy belegondolt, milyen is a teste. – Ő vett rá, hogy hagyjak fel az illúzióruhával. - Hamish kitapogatta a szoba villanykapcsolóját, majd felkattintotta.
    Latoya ránézésre legalább százötven kilót nyomott. Kocsonyás combjai meghajlottak az óriási súly alatt. Egész testén hurkákban tolult kifelé a zsír.
    De most ápoltabb kinézete volt, mint az illúzióruha alatt. Megfürdött, megmosta és kifésülte a haját, megmosta a fogait, levágta körmeit és kipucolta alóluk a piszkot.
    - Jó – mondta Hamish. – Ezt meg tudom bocsájtani.
    - Köszönöm – Latoya hangja elcsuklott és könnycseppek szaladtak végig az arcán. – Nem is tudja, mit jelent ez nekem. Úgy érzem, új életet kaptam. Persze, tudom, hogy undorító vagyok.
    - Örülök, hogy segített magának. Nekem nem nagyon akar – mondta Hamish lebiggyesztett szájjal. – Illetve én nem akarom.
    - Mért nem akarja?
    - Nem tudom – mosolygott bánatosan. – Ezt mondta Deserres.
    - Deserres? – a nő szinte megfagyott a név hallatán. – Maga ismerte Deserrest?
    Hamish meglepődötten tett egy fél lépést hátra, bal kezével megmarkolta az ajtó lapját, készen arra, hogy kétségbeesettségében becsapja. - Hogy nézett ki? – kérdezte végül – …Isten.
    - Hát… Olyan volt, mint egy barnás iszapörvény. Homályos volt, nem volt igazi kontúrja. És óriási volt.
    Hamish megdöbbenten húzódott még beljebb a szobába.
    - Úgy érti, magának nem így jelent meg? – kérdezte Latoya reszketve.
    - Nem. Talán nem is számít – Jézusom!, gondolta Hamish maga elé bámulva. Teljesen úgy beszélek, mint Deserres. – Vigyázzon magára, Latoya. – mondta, majd behajtotta az ajtót.
    - Várjon, Hamish! – Latoya az utolsó pillanatban megfogta a csukódó ajtót. Hamish újra kitárta. – Köszönöm – mondta, majd elindult a folyosón.
    Hamish bezárkózott, majd csak ült az ágy szélén. Deserres hülyeségeket beszél, hazudik. És maga Deserres is egy hazugság.

    Jeuel a börtönben töltött évek alatt minden reggel ébren várta a napfelkeltéket. Lenyűgözte, ahogy csupán pár perc alatt teljesen bekebelezi a horizontot az a hatalmas, izzó gömb.
    Ahogy állt az örökké napban fürdő wyaci támaszpont ajtajában és nézte, ahogy az udvaron kommandósokból rögtönzött technikusok izzadozva egy rakétát készítenek elő kilövésre, arra gondolt, soha többé nem lát már napfelkeltét.
    Pomeroy lépett mögé. – Jöjjön, Tello.
    Jeuel követte őt vissza a hallba, az ezredes folyosójára, aztán be egy szobába. Az ismeretlen divergens zsákja úgy feküdt, ahogy hagyta. Az üres szoba sarkában a földön. Kivette a szekrényből a kiskocsit, kinyitotta, majd gyakorlott mozdulatokkal ráemelte a hullazsákot.
    Ahogy kiértek az udvarra, Jeuel felemelte a testet és a rakétához lépett vele. Közönséges ötszáz literes rakéta, amiken muníciós és egyéb utánpótláscsomagokat szoktak küldeni. A hulla bőven elfért odabent, Jeuel szíjakkal rögzítette a padlóhoz.
    Ahogy végzett, tudta, hogy többé nincs szükség rá. Hátrafordult és elkapta Pomeroy nyakát. Egyetlen rántással eltörte, Pomeroynak nyögni sem volt ideje, üres hüvelyként csusszant ki markából. A többiek lézercsöveik után nyúltak. Jeuel egy lépést tett a legközelebbi kommandós felé és megragadta a karját.
    Egy villanást látott. A lézereik után kapkodó, megrettent katonák képe kimerevedett, majd vörösen darabjaira hullott, szétfolyt.

    Hamish a fal tetején ücsörögve egy napernyő alatt figyelte, ahogy transzportok méhrajként köröznek felettük, majd, ahogy a leszállási engedélyeiket megkapták, sorra szállnak le a támaszpont mellett. Biztonsági ellenőrzés után újságírók és tévés stábok tucatjai özönlöttek be az udvarra, a festő palettájának minden színében.
    Egy alak mászott felfelé. Maga a hadnagy volt az.
    - Beeth! – mondta. – Az ezredes megint látni akarja. Addig leváltom – majd, ahogy elhelyezkedett a kényelmetlen állásban, hozzátette: - Nem tudom, mivel érdemelte ki a figyelmét, de úgy tűnik, igencsak fontos lehet.
    Hamish erre nem válaszolt. Lemászott a falról és bement az épületbe. Sisakját levéve beletúrt izzadt hajába, ahogy sajtósok és katonák között gázolt a szobája felé.
    Nem lepte meg, hogy Ainsworth megint hívatta. Tulajdonképpen azóta számított rá, hogy azzal a hispánnal beszélt a hallban. Őt, ahogy hallotta, ma hajnalban megölték, egyből az után, hogy Deserres holttestét feltette a rakétára. Rátámadt Ainsworth embereire. Hamish értette, miért. Jeuelt így is úgy is megölték volna. Ahogy most őt is. De ez nem foglalkoztatta különösebbképpen. Fáradt volt ellenszegülni. Hadd jöjjön, gondolta. Lézercsövét visszacsatolta a tokjába.
    Ainsworth már a szobájában várta. A közepén ácsorgott, nézte a rumlit, amit Hamish az álmatlan napok során csinált.
    Hamish az ajtóban állt meg.
    - Beeth – kezdte az ezredes. – Bizonyára hallott a mai szerencsétlen eseményről.
    - Hallottam.
    - Nos, kötelességem megkérdezni: mennyire ismerte ezt a bizonyos Jeuel Quintana Tellót?
    - Nem ismertem.
    Ainsworth felvonta szemöldökeit és egy óvatos lépést tett a szétszórt ruhák között. – De találkozott vele, igaz?
    - Igen. Egyszer.
    - És miről beszéltek?
    - Azt kérdeztem, hogy a hadsereggel van-e.
    - Semmi mást?
    - Azt, hogy miért van itt.
    - És mit válaszolt?
    - Semmit.
    - Tudta, hogy Tello szabotőr volt? Összejátszott a divergensekkel.
    Hamish ezt nem tudta elképzelni. Inkább túl sokat tudott, gondolta. Talán mindent. És aki mindent tud, sokszor bölcsebbnek tartja hallgatni. – Nem – mondta végül. - Ő hozta Deserres testét, igaz?
    Ainsworth helyeslően bólintott, elégedett volt.
    A Deserresének beállított holttest órákkal ezelőtt semmivé égett a Rhommban. Az igazi Deserres pedig már több mint hét éve halott volt és senki sem gyanított semmit. Még azelőtt merénylet áldozata lett, hogy a háború kitört volna. Aki valaha is tudott róla rajta kívül, már rég halott volt. Biztonságban érezte magát.
    - A különítményemmel még ma elhagyjuk a naprendszert – mondta, ahogy lassú léptekkel kikerülte Hamisht. – Maga meg játszhatja tovább az őrültet – kilépett a folyosóra, de még visszafordult.
    - Árulja el! Ki a maga istene? Kinek a képére formálta a drog?
    - Chuck Berry – hazudta Hamish.
    Ainsworth nevetett: - Hát, ő valóban egy isten volt – mondta vidáman. - Ne aggódjon, ő is változni fog. Azt mondják, egy idő után egyre jobban hasonlít a használójára.
    Dudorászása még jó darabig visszhangzott a folyosón.

    Hamish magára maradt. Elfeküdt az ágyán. Hallgatta, ahogy egy, az üres tévéállvány lábára szőtt pókhálóba akadt légy küzd az életéért.
    Arra számított, hogy Ainsworth őt is elteszi az útból. Kicsit talán vágyott is rá. Fáradt volt már mindenhez.
    Latoyára gondolt és az örvénylő iszapjára. Az istenére.
    Másként jelent meg neki és mást mondott. Nem illettek össze a dolgok.
    Lehajolt az ágyról és elővette a zacskót. Kivett egy tablettát, lenyelte, majd visszafeküdt. Egy darabig csak nézte a csupasz plafont. Majd figyelte, ahogy apró fehér lábnyomok jelennek meg a rajta, megvakítva őt egy-egy pillanatra.
    Aztán egy ismerős, arctalan alak hajolt fölé mosolyogva, lassan nyerve vissza bőrének tónusait.
    Deserres lekuporodott az ágy mellé.
    - Te nem létezel – jelentette ki Hamish.
    - De igen.
    - Te én vagyok. A tudatalattim.
    Deserres erre nem válaszolt. – Csalódott vagy?
    - Igen.
    - Sajnálom.
    - Semmivel sem jutottam előrébb.
    - De – mondta Deserres, ahogy kinyújtotta lábait a padlón. - Már más szemszögből látod a dolgokat.
    - Alakulhatott volna másképpen is – vetette fel Hamish. – Úgy értem, igazi előrelépést is tehettem volna. Mint például Latoya.
    - De Latoya sokkal nagyobb hazugságban élt, sokkal mélyebbre süppedt benne. És ne felejtsd el, ráébredtél, hogy a házasságod kiégett.
    - Ez igaz – hagyta rá Hamish. – De mégis. Azt mondják, őrült vagyok.
    - A komoly sebekből lassan épül fel az ember. Latoya nem tart ott, ahol te.
    - Azt hittem végre találtam valakit, aki válaszokat tud. Nem csak a kérdéseket.
    - Sajnálom.
    - Az a Tello fickó tudott dolgokat. Ő mondta. Kár, hogy nem tudtam vele többet beszélni.
    Hamish tudta, ha akarta volna, Deserres lehetett volna jobb is. Hasznosabb. Mondhatott volna bölcsességeket és vezethette volna anélkül, hogy ő rájönne. De az őrült első lépése a gyógyulás felé mégiscsak az, hogy felfogja: őrült. A felszínre került tudatalatti önmagunkat segít megérteni. A második lépésként. De Hamish nem látta az alagút végét, és már nem volt, aki megmutassa. Deserres csupán önmaga kivetülése. Az ő saját istene. Csak az övé. És viszont. Deserresnek sincs semmi hatalma rajta kívül. Egymás korlátait képezik.
    Deserres megpaskolgatta Hamish karját, majd beletúrt a zsebébe. Egy kis, fehér tárgyat vett elő. – Talán ez segít. – mondta. Egy miniatűr, műanyag vécécsésze volt. Felnyitotta a fedelét. A vécé egy vidám dallamot kezdett játszani. Deserres jóízűeket nevetett rajta.
    Hamish pedig fáradt volt, folyni kezdtek a könnyei. Fáradt volt küzdeni és fáradt volt ellent mondani.
    Megadta magát. Együtt nevettek.