1
A gyermek
Minden este eljöttem hozzá. Minden este bekopogtam ablakán, hogy lássam, miként nyitja ki a
zsindelyt, hogy tudjam, hogy van, elég erős-e a holnaphoz. Ha csüggedt volt, hazugságokkal,
szépséges képekkel csábítottam a jövő szárnyai alá, unszoltam és hajtottam a holnapba. Ha boldog
volt, csak gyönyörködtem benne. Néztem dús, fekete haján a holdvény csillanását, napbarnította
bőrén a sápadt derengést. S mindezt azért, hogy majd élete teljében megölhessem. Nem vágy ez,
vagy akarat. Ez csupán a jövő. Nem fűt semmi, nem érzek boldogságot, undort, félelmet vagy
izgalmat. Ennek így kell történnie. Nem vágy ez... Mégis élvezet.
…
- Te angyal vagy? - kérdezte a gyermek
- Nem. Én az ördög vagyok.
- Azt hittem, az ördögök gonoszak.
- Így igaz. Gonosz vagyok
A gyermek sokáig gondolkodott, majd így szólt:
- Ha te rossz vagy, ki a jó?
- Te vagy az – feleltem.
- Nem értem – nézett rám kérdőn a kicsi.
- Mindenki akként látja a dolgokat, amilyen maga. A tükörképünk néz vissza ránk, ahányszor csak
ítélkezünk. Ha azt mondjuk valamire, hogy jó, vagy rossz, magunkat vizsgáljuk. Én nem vagyok jó,
mást sem látok annak.
- Engem is rossznak látsz? – kérdezte kíváncsian.
- Nem – feleltem – Téged angyalnak látlak. Jóságod erősebb az ítéletemnél.
- Akkor mi a jóság igazából? Amit nem csak a tükörben látunk..
- A jóság az, mikor egy angyal, mint te, képes jónak látni egy olyan gonoszt lényt, mint én.
A gyermek csendesen mosolygott.
Én akkor már rég tudtam, ki ő. Ő nem tudta, én ki vagyok. Így éltünk nap mint nap.
…
- Szenvedsz. – vékony gyermekhangja nyugodtan csengett. Kedvesen nézett rám, érdeklődve.
- Várok – feleltem, s valóban vártam.
4
- Hogy felkeljen a Nap?
- Talán. Te mire vársz?
- Hogy elgyere. Egyszer nappal is el fogsz jönni? - szemét gyermekien rám meresztette.
Vizsgáztam.
- Talán – feleltem.
- Ma meghalt a madaram – mozdult hirtelen ültében az ágyon. Hálóruhácskája puha vállára
csúszott, belém mart csupasz bőrének látványa. Nem feleltem. Nem is várta.
- Megette Mary macskája. Nem tudtam segíteni. Pedig el akartam venni tőle. Tudod, erre mit
csinált?
- Nem – feleltem halkan. Szédültem.
- Megkarmolt – s mint megdönthetetlen bizonyítékot, tolta elém kezecskéjét, melyen fehéren
fénylett a kötés. Abban a percben mindennél erősebben csapott meg édes vérének illata, szemeim
égszínkékje vörösen izzott fel a sötétben. Némán küzdöttem természetem ellen.
- Fáradt vagy. Pihenj le egy kicsit. – Magához húzott, s vállára hajtotta fejem. Bennem morajlott a
vágy.
- Miért kínzol?
- Hát csakugyan kínozlak?
- Megérdemlem.
- Miért? – valóban nem értette.
- Mert az vagyok, aki. – feleltem. Átkarolta karjaival vállam.
- Vérzel. – felelte vörösen csillanó kezeit nézve.
Valóban véreztem. De már begyógyult a seb.
- Már elmúlt – feleltem.
- Fáj? - lágyan suttogott fülembe, kezét szívemre téve. Az már rég nem dobbant ütemre.
Kibontakoztam öleléséből, megcsókoltam puha haját, majd a szélesre tárt ablak felé indultam. Már
jó ideje minden éjszaka nekem nyílik tágra az üveg.
- Becsaptál – ért utol dallama. Hátrafordultam. Az ágyán ült, és mosolygott.
- Becsaptalak?
- Be. – felelte. – Nem vagy ördög.
- Nem?
- Nem. Az ördögök nem éreznek fájdalmat.
5
…
- Szeretem fésülni a hajad. Szép, olyan, mint a folyékony napfény. Régebben nem mertelek
megérinteni, mert azt hittem, ha hozzád érek, eltűnsz, mint a fény. Tudtad?
- Nem.
- Zavar, hogy ilyen sokat beszélek?
- Nem. Szeretem hallgatni a hangodat.
- Akkor megegyeztünk. Én fésülöm a hajadat, te pedig hallgathatsz engem.
Az egyesség ellenére csendben ültünk tovább, zümmögve kúszott a szobába a tücskök halk
ciripelése.
- Most jó neked? – halkan lehelte fülembe a kérdést. Volt valami intim ebben a gesztusban, ami
zaklatottá tett.
Nem feleltem, vártam, hova fogunk érkezni a párbeszédben. Hajamat simította kezeivel, majd
hátrafogta, s puha, meleg ajkaival nyakamba csókolt. Éreztem fogainak finom karcolását hideg
bőrömön, meleg, tüzes leheletét. Megdermedtem, villámként szántott végig rajtam a jól ismert,
mégis idegen, de ismerős érzés. A vadász, és a vad ösztöne. Ő felegyenesedett, és hajamat kezdte
fonni.
- Miért tetted ezt? – még mindig mereven, mozdulatlanul ültem, nem értettem őt. Meglepett, mint
oly sokszor idáig.
- Nem tudom – felelte nyugodtan. – Így tűnt helyesnek, nem gondolod? – Hamisan csillogtak
szemei, sejtetően. Nem tudhattam, mennyit ismer belőlem.
- Ne butáskodj – finoman eltoltam kezét, mire ő visszaereszkedett az ágyra mögöttem. – Nincs
olyan, hogy „helyes”, míg velem vagy.
- Megijedtél?
- Megleptél.
Csendben ültünk egy darabig, majd éreztem, hogy meleg teste hozzám simul, s vigasztalóan átölel.
- Megbántottalak? Haragszol?
- Nem. – nem haragudtam. – Kérlek, ne tedd ezt többé.
Újabb csend következett, éreztem, kutakodva fürkész.
- Szeretlek.
Felkeltem az ágyról, kibontakozva öleléséből. Minden rezdülésemet figyelte, odaadóan vizsgált. Én
is őt.
- Elmész. – nem kérdés volt. Megállapítás.
Nem feleltem, túlságosan váratlanul ért most minden.
6
- Visszajössz még? – Most először láttam szemeiben félelmet. Félt, hogy elüldözött.
- Nem tudom – suttogtam, nem is teljesen neki, és nem is kérdésére. Aztán mielőtt még felfogta
volna, elsuhantam az éjszaka árnyai között.
…
- Te találtál rám. – ismét nem kérdezett, csupán közölte, ezt is tudja már. Leeresztettem kezemből a
könyvet, és kinéztem az éjszakába.
- Elmeséled?
- Hiszen tudod.
- Én tőled akarom hallani. – lágy volt a hangja, de kiéreztem belőle a követelést. Fontos volt neki,
hogy hallja.
- Régen volt már.
- Te is tudod, mit sem számít az idő. – ez megint OLYAN mondat volt. Olyan, ami nem hagy
nyugodni, ami azt üzeni: tudja. Már réges-rég tudja, az elejétől kezdve.
- Édesanyád?
- Nem, a szolgáló.
- Tehát ő…
Tehát ő említette neki.
- Elmondod? - Úgy ült ott a kandallónál, jegyzetei fölé hajolva, mint aki tudja, mi lesz a felelet, de
türelmesen vár, míg a másik is beismeri az Ő igazát.
- A partnál történt. Csecsemő voltál, a hangod hívott hozzád. A házatok felégett, te pedig ott
hevertél, egyedül. Elhoztalak, és ennek a családnak adtalak. Boldogok voltak, hogy felnevelhetnek
Fel-feltűntek a képek, élesen, bántóan. Mindketten tudtuk, hogy hibádzik a történet. Csak a
hogyanokban, egyikünk, nem volt biztos.
- Sápadtnak tűnsz. – szólalt végül meg, hangja furcsa színben csengett.
- Csak a holdfény teszi.
- Igyál egy kicsit. Kimerített a beszéd, ez majd segít.
Vörös lével teli palackot vett elő, felbontotta, majd egy vékony, kecses kristálypohárba öntötte
annak tartalmát. Vér szagát éreztem, erős, szúrós aromája betöltötte a szobát. A kandalló fényénél
vörösen csillant a palack szája.
- Igyál – nyújtotta felém a poharat. – Szükséged van rá, nem?
Mozdulatlanul ültem tovább.
7
- Miért nem felelsz? Miért nem nézel rám?
Nem szóltam, az éjszakába menekültem. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap is, de még nem
álltam készen. Túl korán történt. Vagy csupán nekem tűnik annak? Úgy van, ahogy mondta, nekem
vajmi keveset számít az idő.
- Te ölted meg őket? Felelj! – vád volt ez, támadó és vad.
- Miért gyötörsz? Hiszen magad is tudod a választ.
- Átkozott! Hát egy cseppnyi becsület sincs benned?! – kiáltott fel őrült dühvel, s hozzám dobta a
teli poharat. A vér arcomra, hajamra loccsant, beleitta magát ruhámba, és én kínlódva roskadtam a
padlóra, arcomat kezemmel eltakarva a világ elől. Éreztem, hogy szemem vörösen felfénylik, hogy
fogaim ajkamat sértik, és éreztem a maró, mindent felemésztő éhséget. Testem remegett a
megerőltetéstől, ahogy próbáltam visszafojtani a vadat magamban. Ezt éreztem akkor is, mielőtt
szülei ernyedő testét tartottam karjaim között.
- Becsület? – hangom olyan halk volt, hogy nem tudtam biztosan, hallja-e szavaimat. Nem néztem
rá, és ő is háttal állt nekem. – Hát nem emlékszel? Én vagyok az Ördög.
Mire felém fordult, már csak a függöny lebbenését láthatta.
8
…
Halkan susogtak a fák, csípős, őszi éjszaka volt. A Hold vékony sarlóját körberagyogták a csillagok.
Az ifjú magas, szikár alakja mély árnyékot vetett az avarra, homloka verejtékezett a hosszú órák óta
tartó munkától. Némán állt, figyelt az előtte lévő vörös célpontra. Majd leeresztette íját, és a
semmibe meredt.
- Tudom, hogy figyelsz. Minden éjszaka eljössz. Gyere elő!
Nem mozdultam. Mióta rájött, mi vagyok, s mit tettem, nem mutatkoztam előtte. Ki tudja, mióta
hordozta magában a kérdést, és én nem akartam szembesíteni újra s újra veszteségével. Gyilkos
vagyok, szüleinek gyilkosa, és áruló.
- Nem mozdulsz hát? Félsz? Ha becsülsz valamennyire, most előjössz. Nem foglak bántani.
Elmosolyodtam ígéretén. Bántani? Hát azt hiszi, attól tartok, hogy megöl? Mire célba venne a
nyílvesszővel, én már a háta mögött lennék.
- Makacs vagy – szólt továbbra is az éjszakába. – Miért vagy a nyomomban? Miért vagy mellettem?
Nem tudhatta biztosan, hogy ott vagyok, hiszen úgy figyeltem, mint az árnyéka. Csendben,
észrevétlen a sötétségben. De ismert, és ez elegendő volt, hogy TUDJA, ott vagyok mögötte.
- Tegnap hajnalban – kezdett bele, íját ismét felhúzva, a célpontra koncentrálva – Tegnap elmentem
a szüleim sírjához. Persze, senkinek nem szóltam róla, csak anyám tudja. Sírt, de megmondta, hol
vannak eltemetve. Azt mondta szeret, és jogom van tudni az igazat.
Tudod, én is szeretem őt. Apámat is, őt is.
Furcsa ez az új helyzet, de rájöttem valamire. Boldog vagyok, és hálás, hogy ők neveltek fel. Vittem
virágot a sírra, és közben erre gondoltam. Értelmetlen, nem igaz? - hangja keserűen, bántottan
csengett. Kavargott benne az érzelem. Sok minden változott számára, rövid idő alatt.
- Aztán – kezdte halkabban – eszembe jutottál te is. Dühös voltam rád. Sőt, mi több, gyűlöltelek.
Tudod miért? – nem várt választ, azonnal folytatta.
- Mert becsaptál. Elárultad a bizalmamat… De, aztán ahogy álltam a fák alatt, kezemben egy rakás
virággal, eszembe jutott az is, mennyi mindent köszönhetek Neked. Hogy mennyi mindent tettél
már értem, és én mennyi mindent nem tudok rólad ahhoz, hogy tisztán lássak. Hogy elítéljelek.
Elengedte a nyilat, s az sebesen repült a piros pont közepébe. Lassan eresztette le a kezét, és
lehajtott fejjel, mint akinek bánata van, úgy suttogott tovább.
- Mégiscsak kimondatod velem? Kegyetlen vagy. De megértelek. – mélyet sóhajtott, majd az
éjszakába nézett, egyenesen a szemembe.
– Megbocsájtok neked, gyilkos és hitszegő. Megbocsájtok, mert szeretlek.
A vallomás után sokáig néztem még őt, míg be nem ment a házba. Aztán szótlanul elmentem. A
szülei sírjánál telepedtem le, s mint oly sokszor előtte, most is ott töltöttem az este hátralévő óráját.
9
…
- Áruló vagy, Sahian. Fajod szégyene.
Nem feleltem neki, noha éreztem, ezzel csak táplálom haragját.
- Évezredek óta kerestük a vérvonalat. És te ezt nagyon jól tudod. Mióta titkolod?
Nem válaszolok. Nem félek, nincs mitől.
- Válaszolj! – üvölti, és mélyebbre mártja a pengét mellkasomban. Lehunyom szemem, és
összeszorítom a szám. Egy hang sem jöhet ki torkomon.
- Úgy ? Hát nem szólsz? Fura egy teremtmény vagy te. Állatokon tengődsz, és embereket figyelsz.
Látom ám, mit csinálsz. Figyeled minden mozdulatukat, vágyón, fájdalommal teli szemekkel.
Csupa érzelem, csupa gyötrelem. Gyönyörű vagy, Shian, gyönyörű és mérgező. És bolond.
Nem tudom, mennyi ideig tartottak maguknál, nem számláltam a napokat. Nem számított. Tudtam,
hogy erősebb vagyok náluk, az évek, melyek mögöttem állnak, szilárddá tették testem, akaratom és
szívem. A napfényre raktak, de túléltem. Nem ettem már, ki tudja mióta, de még mindig tudtam
mozogni, noha lassan, tördelve. A fájdalom állandó társammá szegült, de a sebek beforrnak, a kín
elmúlik. A test kínjai nem számítanak. Végül nem tudtak mit tenni velem, hát elengedtek. Azután
sokáig csak vártam.
- Te vagy az? – a hangja furcsán izgatott és reményteljes volt. Még nem hallottam ilyennek.
- Én vagyok – feleltem. Közelebb jött, én a függönyök közé hátráltam.
- Miért nem jössz be? Nagyon régen nem láttalak. Azt hittem, nem jössz többé.
- Örülnél, ha így lenne? – nem akartam megbántani. Valóban kíváncsi voltam rá.
- Nem – felelte határozottan. – Annak örülök, hogy itt vagy.
- Megöltem a szüleidet.
- Tudom – felelte. – De többet akarok tudni.
- Bármennyit is hallasz, nem lesz könnyebb.
- Hogy érted?
- Ne hidd, hogy áldozat vagyok. Gyilkos vagyok, és nem csak a kényszer vitt rá. Élveztem.
- Miért mondasz ilyet nekem? Tán azt akarod, meggyűlöljelek?
- Ne sajnálj. A te életedet is el fogom venni. Ne sajnálj hát.
Közelebb léptem, és láttam szemében a meglepettséget.
- Mi történt veled?
- Ne pazarold a kérdéseket. Kérdezd azt, ami valóban számít.
10
- Ez számít. Ki tette ezt veled?
- Fogy az időd.
- Az időm? Miről beszélsz?
Nem válaszoltam kérdésére. Készen áll rá, tán már régóta. De most biztosan. Kettőnk jövője itt
véget ér. Az enyém talán végleg. Hozzá léptem, és mélyen a szemébe fúrtam tekintetem. Magasabb
lett nálam, s ez meglepett. Örültem neki. Erős volt, és gyönyörű. Fiatal és szép, amennyire csak
lehetséges, tökéletes.
- Megijesztesz – hallottam rekedt hangját. – Mire készülsz?
- Hát nem tudod? Az ördögök megeszik az angyalokat.
- Ne butáskodj, ez nem tréfa.
- Nem tréfálok.
- Shian! – most először ejtette ki nevem. Elmosolyodtam. Ettől csak még jobban akartam.
- Elvennéd az életem? – hátrált most már előlem. – Képes lennél megölni, mikor láttad, hogy
nőttem fel? Képes lennél rá?
- Ez nem erről szól, Armand. Ez nem rólam szól. Hanem rólad.
- Rólam?
- Vártam rád, már rég óta. Vártam, hogy felnőj, hogy erős légy, hogy e legtökéletesebb valódban
adjalak át az örökkévalóságnak.
- Ne merészeld – kiáltotta most már kétségbeesetten. – Ne merészelj! Inkább ölj meg, de ne
képzeld, hogy eltűrném a gyilkolást.
Nem kell majd gyilkolnia. De ez nem fontos most.
- Shian, kérlek – szép szóval fordult most hozzám. – Kérlek, engedj el.
Nem feleltem, egyetlen mozdulattal termettem mellette, és belemélyesztettem fogam húsába. A vér,
az édes, meleg vére elszédített, elbódított. Fiatal volt, élete pezsgett ereimben.
Felnyögött, és szabadulni próbált. Eleresztettem.
- Átkozott - az asztalnak hátrált, leverve képeket, díszeket. Ami kezébe akadt, felém hajította. –
Áruló, rettenet! Annyi éven át közel engedtelek magamhoz, nem szóltam senkinek, megbíztam
benned. Szerettelek. És te ezt teszed? Jelentettek a múló évek neked bármit is? Jelentettem neked
Én bármit is valaha?
Igen. Mindent.
- Botor szavak. Nem számítanak. Most figyelj, és jegyezd meg minden percét. Neked adom a
legnagyobb ajándékot.
- Ne!
Nem hagytam neki több szót. Újra nyakára tapadtam, és ittam, ittam vérét, az édes, sós nedűt.
11
Éreztem, ahogy egyre ernyed karomban, ahogy mélyeket sóhajt, ahogy szíve felgyorsul, és együtt
dobban az enyémmel. Mily régóta nem éreztem már ezt a tortúrát. Az utolsó, vágyban töltött
perceket, a halál előtti tökéletes eggyé válást. Mikor a szív egyszerre lüktet, mikor nem számít
semmi más. De soha nem léptem még át a határt.
Végleg elnyúlt karomban, szíve lassan, egyre ritkábban vert. Leeresztettem a padlóra, és néztem,
gyönyörködtem benne. Sötét, göndör haja válla felett terült szét, barnított bőre most fehér volt,
színtelen. Nem fogja többé meg a Nap. Szája félig nyitva, lassan emelkedett mellkasa. Vártam.
Hallottam, mint dobban szíve, hallottam, hogy küzd halandó teste. Az utolsó dobbanás, az utolsó
légvétel előtt cselekedtem. Éles, üvegszerű körmömmel feltéptem nyakamon az ért, és óvatosan
magamhoz vontam. Fejét a kiserkenő vér felé fordítottam, és hagytam, hogy megérezze ajkain a
lecsorgó nedűt. Oly mohón, oly vadul tapadt bőrömre, hogy felnyögtem meglepettségemben. Egyre
jobban, egyre nagyobb kortyokban itta vérével keveredett vérem, és én éreztem, hogy mind egyre
összemosódik a szoba. Már nem tudtam ülve maradni vele, lassan már nem én tartottam őt. Ő tartott
engem.
- Igyál! - suttogtam lázasan – Igyál csak, légy erős, erős és boldog. Ne törődj semmivel, csak
magaddal, és hagyd, hogy segíthessek. Idd hát!
Lehunytam szememet, fáradt lettem, rettenetesen kimerült. Sebeim, mely mellkasomon húzódtak
keresztül, s melyek megijesztették az ifjút, időközben begyógyultak, ám most újra sajogni kezdtek.
Éreztem az illatát, erős karjainak ölelését, az élni akarás erejét benne. Boldogan vesztem bele a
semmibe.
12
…
- Miért tetted ezt?
Hangja halk volt, kérdő, szomorú. A földön feküdtem, ólmos fáradtság lebegett rajtam. Mozdulni
sem tudtam az erőtlenségtől, de percről percre erősödtem. Órák óta feküdhettem itt, időközben ő
teljesen átváltozott. Haja fényes lett, fényesebb, mint a éjszaka, bőre csillogó, sima, egész lénye
sugárzóan gyönyörű és igéző. Szemeiből áradt a csalódottság.
- Így volt helyes, nem gondolod? – leheltem halkan. Még nem tudtam, túlélem-e az éjszakát.
Egyetlen gyermekem volt ő, és mindenemet neki adtam. Egy csepp vér sem maradt bennem, de egy
pillanatra sem bántam meg. Neki erő kell, hogy a klánokat legyőzze, ha életére törnek, nekem nem
számít a döntésük.
- Nincs helyes, ha rólad van szó – ismételte ő is szavaimat. Rápillantottam, s vérkönnyek nyomát
láttam arcán.
- Miért?
- Ne kérdezd ezt. Nem tudom a válaszokat.
- Akkor ki tudja?
Nem válaszoltam, ismét behunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsek.
- Azt hittem, meghaltál – szólalt meg újra, az előbbinél is halkabb hangon. – Feküdtél ott, nem
mozdultál. Olyan …törékenynek, sebezhetőnek tűntél. Tartottalak a karomban, és arra gondoltam,
én öltelek meg, én szívtam ki belőled az életet.
Kezei közé temette arcát. Megtörtté tette ez a mozdulat.
- Már mondtam neked. Azzal törődj, ami számít. Nem jók a kérdéseid.
- Én pedig már akkor is megmondtam: nekem ez számít. Miért tetted?
- Ezt kellett tennem.
- Ki szerint?
- Neked ez a sorsod. Az eddigi életed csupán felkészítés volt arra, ami valóban vagy.
- És mi vagyok én?
- Vadász. Tökéletes.
- Most legszívesebben megütnélek, de félek, összetörnélek vele.
- Most minden bizonyára.
- Ennyire gyenge vagy?
- Ennyire erős vagy.
- Érzem. A látásom is más. Most tényleg LÁTOK. Látom a szemedben a fájdalmat, és látom, ahogy
13
remeg a tested. Látom a hajadon a hold csillanását, és látom, ahogy fénylik a bőröd. De nem csak ez
változott.
- Nem. Most már hallasz is.
- Igen.
- Mit hallasz?
- Hallom a szavaidban, hogy félsz.
- Tévedsz. Boldog vagyok.
- De félsz. Mitől?
- Talán valamitől valóban. Mit hallasz még?
- A szelet, a tücskök moccanását, minden apró zörejt.
- Zavaró?
- Egy kicsit.
- Ne figyelj rájuk.
Elhallgatott, majd ismét rám pillantott.
- Shian. Ki vagy te?
- Végre egy megfelelő kérdés. – feleltem immáron erősebb hangon. Kezdtem jobban érezni magam.
- Én az vagyok, akinek meg kellett téged teremtenie. Általam kellett azzá válnod, ami most vagy.
- A halálom által?
- Igen. De nem ez a fontos. Te erős vagy. Nem legyőzhetetlen, de erősebb, mint a többi. Nincs
szükséged vérre, nem űz őrületbe az éhség, nem árt a nap. Olyan vagy, mint bármelyik másik
ember, és mégsem hasonlítasz egyetlenre sem a világon.
- Mi célból kellett megszületnem?
- Hogy élj. Ennyi elég. A többit magad döntöd el.
- Nem rósz rám feladatokat? Nagy, nemes küldetést?.
- Ne becsüld le az életet. Minden küldetésnél nehezebb. Látsz majd embereket születni, meghalni,
és semmi sem változik. Mégis, minden más lesz, és te maradsz ugyanaz.
- Te hogy élted túl?
- Néha nehéz volt – feleltem őszintén. – De nem volt választásom.
- Nekem sem, nem emlékszel? Könyörögtem, hogy ne tedd.
- És így volt helyes. Az életet kellett akarnod, hogy túlélj, hogy megszüless.
- Most mit tegyek?
14
- Éld tovább a napokat. Neked megadatik. Az erőd a tiéd, rendelkezz vele, ahogy jónak látod.
- Üldözni foglak majd. Űzni évtizedeken át, míg meg nem öllek. Ugye tudod?
- Számítottam rá.
- Elvettél tőlem mindent, ami valamit is jelentett nekem.
- Ne aggódj. Méltón megbűnhődök érte.
…
A klán tagjai még aznap elkaptak, és én büszkén vallottam meg nekik, hogy megtettem, amitől a
legjobban féltek. Azt az ellenséget, amit képükre formált a természet, ami vérükből születetik, és
ami felett nincs hatalmuk.
Aztán úgy úsztak el az évek, mint patakban a gyűrűk sodrása. Lassan, egyenletesen eltűntek.
Ismét szemben álltam Vele, annyi idő után, újra gyönyörködhettem látványában.
- Kiteljesedtél – s valóban, úgy láttam, kivirult a halálban. Bölcs évekkel áldotta meg az idő.
- Te pedig gyengébbnek látszol, mint valaha.
- Nincs is mit tagadni – mosolyodtam el. A klán gondoskodott róla, hogy ne legyen hasztalan az
elmúlt pár évtized.
- Hazudtál nekem akkor, ismét. – szegezte nekem a vádló szavakat. – Nem céltalanul kapta az erőm.
Azért teremtettél, hogy megállítsam a magadfajtákat, hogy védjem azt, amit védeni kell.
- Nem hazudtam neked. Soha sem is tettem. Az út, amin most jársz, magad taposod. Lehetne
máshogy is.
- Meg akarlak érteni.
- Akkor nézz magadra. Emlékezz, és meg fogsz érteni mindent.
- Miért tetted, amit tettél? Miért én? Mi hajtott? A kötelesség?
- Ne bánts ilyen hálátlan szavakkal. Hát tényleg nem értesz?
- A magányt aggattad rám. A magányt, és a felelősséget.
- Az életet adtam neked, a lehetőséget és az Időt.
- Meg foglak ölni. Fogsz védekezni?
- Ha úgy kívánod.
- Igen. Azt akarom, hogy harcolj az életedért.
- Rég volt már az…nagyon rég.
Karddal küzdöttünk, noha rég letűnt már annak kora. Mégis, nemessé tette a harcot a fémek pengő
15
hangja. Mozgásunk gyors volt, emberi szemnek láthatatlan. Kecsesen forgattuk a vékony pengét, és
átadtuk magunkat az ősi rítusnak. Érzékeink ugyanannyira voltak élesek, én mégis évszázadok óta
használtam enyéimet. Ezért vehettem hamarabb észre, hogy tusakodásunk közben mellénk szegődik
valaki, és nem kérdés, kinek az életére tör. Gyorsan kellett cselekednem, és úgy, hogy az
eredményes is legyen. Megfordultam, felé hajítottam kardomat, hogy élesen szelje át testét. Aztán
éreztem, ahogy szívembe siklik a jéghideg fém. Hegye véresen meredt mellkasomból, és bár nem
maradt erőm hátrafordulni, tudtam, mi történt. Törleszt a múlt.
- Nem védekeztél. Újabb hazugság. – suttogta fülembe, ahogy óvatosan az ölébe fektetett. A vértől
foltos kard ott hevert a lábunk előtt.
- Védekeztem – feleltem akadozva. – A másik kard ellen.
Most vette csak észre a mögötte leszúrt, fegyvert markoló alakot, akinek az én pengém állt ki
mellkasából. Döbbenet játszott az arcán, ahogy összerakta a történteket.
- Megmentettél. – nézett a fémre döbbenten. – Eltalált volna, de te megmentettél.
- Sohasem tanulsz. Mondtam: a fontos dolgokkal foglalkozz.
- Nekem…Neked mi a fontos?
- Hát nem tudod?
- Ne nézz így rám. Ilyen fájdalmas, csalódott szemekkel. Miért mentettél meg?
- A gyermekem vagy.
- Csak a gyermeked?
- A gyermekem, a szerelmem, a mindenem. Nem elég ez neked?
- Akkor, régen, miért mentettél meg a tűzből? Számított, ki vagyok?
- Az mindig is számított. Téged választottalak.
- A vérem miatt?
- A szíved miatt. Megöltem a szüleidet, hagytam, hogy rájuk támadjon a klán.
- Mit beszélsz? Nem te voltál?
- Én voltam. Mikor rájuk találtam, még éltek. Megmenthettem volna őket, de akkor olyanok lettek
volna, akiket neked kell elpusztítani. Nem akartam ilyen terhet róni rád.
- Miért vittél emberek közé? Miért nem változtattál már akkor át?
- Ne butáskodj – mosolyodtam el. Éreztem, hogy fogy az időm. – Gyermek voltál még. Nem éltél,
nem ismerted a feltétlen szeretet boldogságát. És a vér még nem kötelez. Nem kell azt tenned, amit
rád szabtak. Választhatsz. Én csak az erőt adtam neked. Hogy élj. Én csak azt akarom, hogy élj.
- Shian! Nyisd ki a szemed, Shian!
- Fáradt vagyok, Armand. Elfáradtam…
- Az én hibám, igaz? Miattam ítélt el a klán. Azért, mert felneveltél, és azzá tettél, ami most vagyok.
16
- Egy angyal vagy – mosolyogtam rá. Ragyogó tekintetét láttam, majd elnyelte a feketeség a
világot. Nem láttam már őt, csak hallottam és éreztem riadalmát.
- Elviszlek innen – szorított magához erősen. – Oda, ahol senki sem bánthat. Elmegyünk ketten, és
együtt fogjuk várni a holnapokat.
Éreztem, ahogy óvatosan felemel, majd elindultunk Valahova.
- A szeretet. – leheltem még utolsó erőmmel. Meg kell, hogy értse. Nagyon fontos, hogy ezt
megértse.
- Nem értem – hajolt közelebb.
- A…Azt kérdezted, hogyan éltem túl. A szeretet. Ezt nagyon fontos, hogy megértsd. Így élheted
túl. Ez…ez teszi élhetővé az éveket.
- Igen
Vállára hajtottam fejem, és éreztem, ahogy haja az arcomat simítja. Nem volt már semmi, amit ne
tudna…