Emléked, akár egy öreg tengerész nóta,
szívemben hordom egy életre,
s dúdolom majd a túlvilágon keresztül stoppolva,
hogy ne lehessen vége,
miután evilági valódtól elragad a lét.
Kihűlő lábujjaimmal majd, átkulcsolom a tiédet,
nem fogom megunni a beteljesülés ízét,
utolsó erőiddel mondd még ki a nevemet,
elernyedő karjaim csokrában kísérlek tovább,
remélem hogy utolsó útra valód magam lehetek,
tenyerén hord a szerencse,megéltem a csodát,
mimikámat váltogatva ugyan, de mindig nevetek.
Szívverésem fürge metronómja vagy.
A fejfám fölé vésendő köszönetnyilvánítás tárgya,
az érzelem mi élni hagy,
a félelem mitől nem adhatom fejem tékozlásra,
hiszen egyszer elragadnak mellőled,de miért?
Addig nem sajnálhatok rád időt,nincs olyan hogy drága,
megpecsételted egymagad az életem értelmét,
kísérj el engem egy darabon, ebben az életben,
én örökké a Tiéd maradok a hideg földben.
én örökké a Tiéd maradok ott mélyen..