Költészet
~*~
|
|
Úgy futnak lábam alatt az árnyak, mint megannyi démoni kerék, reppennek, peregnek sietve. Futok én is, velük, együtt egy ördögi kanyarban bukdácsolva, néha-néha megkövülve gondolataimtól, megrendülve szemem gyilkos villanásától, mely a koszos pocsolya tükrében vádol némán, könyörtelen. Halódik már bennem a harag.
De el nem hal, ó, nem, ahhoz túlontúl mély, és éget, mint Olümposz kovácsának tüze.
Kezemben reszkető papír vacog, kitépett széle csonkítva jajgat, ahogy magam elé veszem, mint bűnöst a bíra. Undorodva tartom a holdfény szélébe.
Pedig nem érdemli meg a kegyetlenséget. Sejtelmes, szépséges sorokat hordoz hasán, igaz érzelmekről dalolnak a betűk, egy tiltott, vágytól fúlt szerelemről. Gyönyörűségesek e sorok annak, ki Vergiliuson nőtt, Odüsszeuszon edződött, de számomra csak gyalázatot jelent e költészet, s köröttem ezer haragra gyullad a levegő.
Az aláírás, mely bélyegként tündököl a lap alján, újra s újra megremegtet, s elfúl lélegzetem. Ismerem e nevet, már hogyne ismerném, életem neki köszönhetem, s a sorokat egy másik könyv lapjain, melynek alján az én nevem feketéllik, ez is az Ő érdeme. Anyám és mentorom.
Tovább siettet a harag, nem fog vissza a vád semmi bűnössége, és én engedelmesen követem. Az utat ismerem, sokszor tettem már meg, legtöbbször a hála, a szeretet, vagy csupán a kötelesség vezetett, már magam nem tudom, mi a valós.
Ott ül, ahol mindig, pedig tudom, várt már rám. Látom a háta ívéből, feszült, kelletlen a tartása.
Egyikünk sem szólal, kétfajta csend sérti most a fület, az egyik fenyegető, a másik alázatos és fáradt. S még ez sem hat meg. Nem bocsájtok.
- Elhagylak. Azért jöttem, hogy tudd, ne keress, ne sírj, nincs rá jogod!
Anyám némán bólint, s látom, bánatát többre tartja, mint az okokat. Sért ezt látnom, de mindig is ilyen volt. Az érzelmek hírnöke, a művészet, szépség, jóság szószólója. Képmutatás minden szava.
A haragom elszáll. Nem kér, hogy maradjak, talán előre örül már a fájdalom írta soroknak, mit távozásommal megkaphat. S az embert, ki mindkettőnket naggyá tett, ki vigyázott és őrködött felettünk, megalázva tiporta porba. Csendes, néma ragaszkodását egy vonással törölte el, heves, égő szerelemmel gyalázva meg azt, s írva e sorokba. Szeretője ihlette, s ő ekképp adta tudtunkra gyalázatos tettét. Leteszem ajtaja elé a lapot, és tovább álok. Nincs már itt semmi keresni valóm.
Apám nem vádolja. Nem kárhoztatja. Csupán csalódott. Mély, bús szemében ott a megbántottság, a törődött, fájdalmas eltaszítottság. S némán, szelíd mosollyal olvassa a sorokat, s érti meg lassan, nehézkesen megcsalatása minden súlyát. Látom szemén, miként lesz egyre fáradtabb, egyre öregebb. Ijedten rezzenek össze, mikor látom, lapoz ismét. Tudom, hol hibádzik a lapok száma, anyám asztalán hever a beismerés, a megalázás gyönyörködtető rímekbe szedett vallomása, mi helyett most sárga papíros köszönti a mély, fáradt szemet. Gyermekkori rajzaim egyike. Én helyeztem anyám könyvébe. S apám szája mosolyra görbül.
Rám néz, kedvesen, szeretettel, és becsukja a kicsinyke könyvet. Én nem értem, és félek megérteni. Majd feláll, kiveszi az öreg papírost, és elteszi zsebébe.
S én lassan látom csak meg, ez volt az én első, igaz költészetem, mit a világnak adtam. Az első, szeretetteljes vallomás.
A fakó, sárgás papíros pedig ott feszül mahagóni keretében, pompás faragvánnyal díszítve apám asztala felett. S én úgy hiszem, nagyobb költő volt ő, mint én valaha is lehettem.
2008. március 23.