Meglátod majd bennem azt, ami hiányzott,
Én vagyok, akire szíved már rég vágyott,
Óvtalak volna, mint angyali teremtést,
De e helyett választottad a reszketést.
Mögötted álltam szenvedve, csendesen,
Követtem lágy, eget rengető lépteid,
Láttam gyermeteg elbotlásaid,
Megszakadtam, de fel nem segíthettelek.
Fájdalmas percek ezrei,
Takarodjatok mást kínozni,
Várok, míg rám talál,
Addig nem létezik a halál!
Könnyek közt talált rám mindig az éj,
Elringatott egy helyre hol szerettél,
Egyik reggel az álom nem ért véget,
Folytatódott, mint egy regényben.
Sebeid egyszerre tapasztalattá forrtak,
Mostantól megmutatják, merre indulj,
Így szerelmes Szíved már hozzám fordul,
Lelkeink pedig örökre egymásba olvadtak...