Úgy kéthetente megírom a halált,
életemben először magam fogom a pórázt,
melynek végén szeretőm tépi láncát,
feltölt az öncsonkító románc.
Csak a szám jár, de felásom a tudatod,
önéletrajzok láblécén lógok csendesen,
a dózisodért a lelkemet kukázod,
szolgák a szimpátia hűbérében,
tompa arcok egy árnyék országból,
ha betartom a jövőm, jóllaknak,
füst folyik a torkom krematóriumából,
kérdezd a véreimet mit gondolnak!
A romlás földje vagyok,meddő magvak szavaim,
megrontom a virágokat ajkaim nyalogatva,
félhomály fedezékemben kőröznek a földijeim,
átkozok mindenkit hogy ide deportáltak a világra.
Fonnyadó szerv méri ki a hétköznapjaim,
a szerelem passiójában próbálok tanulni,
fél emberként a pocsolyákban keresem vonásaim,
úgy kéthetente szeretek szeretve lenni…