Ugyanaz a cipőkopogás. Mint egy óra, ami veri a ritmust, vagy egy szív, mely sebesen ver. Csak ez a régi, ez az egyhangúság. Egy hónap. Egy hónap üresen, szinte minden értelem nélkül, csendben, fájdalmasan. Oly távolinak tűnik az egész, mintha minden nap, perc egy év lett volna. Évek, melyek feleslegesen teltek. Egy darab nélkül, ami kiesett lelkemből. Csak a cipőkopogás. Ugyanaz az ütem, ugyanaz a hang, ez az, ami megmaradt. Még kezem sem lendül oly vidáman, inkább csak bágyadtan, erőtlenül próbál engedelmeskedni. Egy hónap, úgy, hogy hiányzik egy barát, egy hónap, úgy, hogy tudom, már csak álmaimban, emlékezetemben látom. De mindkettőben csak elhaló foszlány, szürke ködfelhő mögül mosolyog rám. Mosolya is eltűnik, elveszik ott… ott a ködben… S felrajzolja magát magasabb világba, hogy én soha többé ne láthassam. Ne tudjak a szemébe nézni, ne tudjam megölelni. De egy valami megmarad… Valami, ami mindig olyan lesz, mint volt… Vele vagy nélküle… Csak a végeláthatatlan út közepette… mikor menni kell tovább… A cipőkopogás.