Reggeli párbeszéd
— délután kettőkor —
– Tudja, én sajnálom Magát. – kezdte – Egész nap magában őrlődik, kétségei vannak szinte mindennel kapcsolatban, és haszontalan dolgokon jár az esze.
Ráemeltem fáradt, kusza tekintetemet, végigsimítottam néhány napos borostámon, mire folytatta:
– Naponta órákat tölt el depresszióban, a gondolatai rendezésével, mert a fejében véget nem érő káosz uralkodik, de az érzelmei közt sem tud rendet teremteni. Az élet kérdéseire keresi a választ mindhiába, és úgy érzi, egyre kevesebb esélye van megválaszolnia azokat. A saját világában él, folyamatos időzavarban szenved, mindig késésben van, nem tudja, mikor van nappal, mikor éjszaka, nem ismeri az ünnepnap fogalmát. Nincs megelégedve önmagával, emiatt soha sem érzi magát boldognak.
Egy pillanatra mozdulatlanná dermedve elhallgatott, alighanem feleletre várva.
– Tudja, én is sajnálom Magát – válaszoltam – Egész napja merő rohanás, soha nincs semmire elég ideje, türelmetlen mindennel és mindenkivel szemben, miközben csupa értelmetlen dologgal foglalkozik. Naponta órákat tölt el stresszben, bizonytalan helyzetekben, mert mindig túlvállalja magát. Értelmetlen megbeszélésekre jár, időpocsékolásként éli meg a társasági érintkezést, minden idejét pénzben méri, nem ismeri a pihenőnap nyugalmát. Mindenki és minden felett befolyást akar gyakorolni, mert úgy látja helyesnek, ha minden saját elképzeléseinek megfelelően történik. Állandóan elégedetlen a helyzetével, emiatt sosincs kibékülve semmivel.
Kicsit közelebb hajoltam, jobbra-balra forgatva a fejem, hogy mélyen a szemeibe tudjak nézni.
– Sajnálom Magát – mondtam lassan tagolva frissen borotvált tükörképemnek, aztán hirtelen eldobtam a pengét, és kirohantam a fürdőből. Késésben voltam.