Nézd a haldoklásom!
Nézd,
ahogy haladok
kitaposott utakon
és hagyom,
hogy az unalom
végre a kialakuláson túljusson,
hogy megregulázhasson!
Élve eltemeti
összes vétkemet,
mit fejben elkövet,
vagy testtel megtehet
az olyan gyarló lény,
mint ÉN!
Semmi gond, megnyugtat,
mit közben mondogat,
hogy büntetésből megtarthatom,
az eredeti testalkatom!
Kissé kiürültem,
de nagyon megörültem,
mikor rádöbbentem,
minden rossztól, mi bennem lakott
megszabadított könnyen.
Dolga végeztével úgy elosont,
amilyen gyorsan ember sosem pislogott.
Hátra csupán annyit hagyott,
keressem meg a bejáratot.
Persze nem kell keresnem,
hiszen már régen megleltem
egykori születési helyemet,
a Bejárat – hegyet!
Valódi alakom
huzalokkal lepte el
a folyton folyvást furcsa
életvitel.
„A”
Ez van írva
a kinyílón nyikorgó ajtóra
nézem, mögötte egy függöny
hagyom, hadd gördüljön
fel
s velem, mint bomló emberrel
A darabot kezdje el.
Azt mondja, semmit sem akar még,
amit még magam sem akarnék.
Ezennel megkérem
Önt nagyon is szépen,
miattam ne aggódjon,
nem lesz semmi bajom.
Bírni fogom amíg
valaki kiszabadít!
Mert nincs is annál jobb, hidd el,
ha obszidián kezével
dróton rángathat
néhány apró mozzanat.
Közösen adunk elő egy drámát
’Az Életem Haláltáncát’
Egyszerű a szerepem
és a koreográfia sem túl nehéz.
Csak mondom, mit mondat velem,
majd követem a ritmust: egy, két, hár’, négy.
A zene még szól, ő sem hagyja abba,
s a befejezés is várat még magára.
Nincsen még vége a táncnak
nincs pardon, nincsen bocsánat.
Haldoklásom
egyre csak előre halad,
az élet mögöttem húzza fel a falat,
hogy vissza ne találhassanak
szilánkjai önmagamnak.
A színdarabnak vége
készülök a fénybe,
hátha jó helyre kerülök,
ahol semmiért sem bűnhődök.
Hantolásom is megkezdődött
hallom koppanni a sok ezernyi rögöt
így hát indulok is rögvest,
hogy lelkem gúzsba ne köthesd.
De állj, megrekedek,
szemeim előtt emlékek peregnek:
Kisgyerekként a szobában állok,
az ablakon keresztül kibámulok.
Nézem az esőt, hogy
miként veri el az intézeti temetést.