Az erdő féltékenyen őrizte titkát. Csak a fák suttogtak halkan egymás között, de hát őket nem értheti meg akárki. Igyekeztek minél közelebb húzódni egymáshoz, úgy adták tovább a hírt, és ezüstösen csillogó leveleikkel eltakarták az apró tisztást. Az esti harmat felszikrázott a fűszálakon, ahogy lágy hajlongásukban néha átengedtek egy-egy kíváncsi holdsugarat. – Nini! – örvendeztek az apró fénynyalábok – Mekkora gyöngypalota! – kiáltották elragadtatva, ahogyan megpillantották önnön tükörképüket az öreg keresztespók hálójára lecsapódott páracseppekben. – Milyen szép a Föld! – Most ne itt játsszatok! – kérte őket a vén tölgy, és hullámos szélű leveleivel útjukat állta. –Ma éjjel ennek a tisztásnak rejtve kell maradnia. De ha szeretnétek, bújócskázhattok a lombomban. – tette hozzá kedvesen, mert régen bár, de ő is volt fiatal. A holdsugarak örömmel kergetőztek tovább az óriási lombkoronában, átvilágítva a levelek erezetét.
A tisztás közepén mohával benőtt korhadó tuskó állt. Tövében apró gombák nőttek, mellette két szál harangvirág. A lila virágfejek álmosan rázták csengettyűiket, de hangjukat elnyomta a mindig éber kis patak vidám csobogása.
Ide hullott le alig néhány perce a csillag.
Nem is hullott, inkább finoman leszállt, mert csendben érkezett, fáradtan a hosszú úttól. – Megpihenhetnék itt? – kérdezte a tölgyfát, aki válaszul kényelmes ággyá fonta vastag gyökereit. A csillag mosolyogva lefeküdt, és a tücskök és kabócák halk altatódalt dúdoltak neki. A fák védőn fölé hajtották ágaikat, és az apró levelibékák felfüggesztették udvarlásukat. A csillag elaludt, és fénye ezüst fátyolként borult a tisztásra.
Még akkor is aludt, amikor az első napsugarak sárgára, narancssárgára, végül rózsaszínre festették az ég alját. A napfény is elgyönyörködött a pókhálón sorakozó vízcseppekben, amelyek most mint valami varázsgömbök, a harangvirágok kicsinyített másait őrizték magukban. Eljátszogatott azzal, hogy megfigyelte hogyan törik meg fénye a cseppeken, és hogyan vetít minden gömböcske egy-egy fénylő pontot a harangvirágok levelére. Míg nézte őket, a harmatgyöngyök egyre kisebbek lettek, végül csak a tisztás felett úszó langyos pára emlékeztetett hajdani ragyogásukra.
A keresztespók bosszankodva előmászott kényelmes levele alól, hogy megnézze kell-e javítani művészi kivitelezésű hálóján, ám annak meg sem kottyant a vízcseppek súlya, így komótosan visszaballagott őrhelyére.
Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott az égen, a csillag fénye lassan elhalványodott. Mikor pályájának legmagasabb pontjára ért, a nap megállt egy kicsit, hogy széttekintsen birodalmán. Akkor vette észre a lányt. Hosszú ezüstszőke haja csaknem teljesen eltakarta törékeny márvány-fehér testét, meztelen vállán selymesen fénylett gyönyörű bőre. – Ki ő? – kérdezte a tölgytől – Sosem láttam még. – Nem is láthattad – válaszolt a fa halkan susogva – csak most érkezett, egyenesen a csillagok közül. – Nahát, egy csillag! – álmélkodott a nap – Vajon mit keres a Földön? – és ezen alaposan elgondolkodva folytatta örökös útját, immár süllyedve a horizont felé.
A lány csak akkor ébredt fel, mikor a nap már teljesen eltűnt, és csak néhány napsugár játszott még az árnyékokkal, lemaradva anyjuk mögül. Felült, és végigsimított a tölgy göcsörtös gyökerein, így köszönve meg a fekhelyet, és ragyogó kék szemeit az ég felé fordítva némán figyelte csillagtestvérei ébredését.
Minél sötétebb lett az éjszaka, annál erősebben ragyogott a testéből sugárzó fény. – Engedd hozzám a holdsugarakat! – kérte a vén tölgyfát, aki egy folton félrehúzta lombruháját, és gyönyörű holdfénypászmát vetített a patakra, hogy a víz szinte szikrázni látszott.
A csillaglány belelépett a kis patakba, az ég felé emelte karjait, és néhány halk szót suttogott a fénysugaraknak. A holdfényszálak erre bő redőkben omló ezüst-szín ruhává szövődtek, és betakarták, körülölelték szobor-szép testét. A patakocska csaknem teljesen elhallgatott a megilletődöttségtől, és finoman fodrozódott a lány bokája körül. Tudta, hogy örökre emlékezni fog a lányra, és szerette volna, ha ő is megmarad a csillag emlékeiben. Félénken felcsapott hát, és hulláma nyomán a vízcseppek apró gyémántokként megültek a lány hullámos hajzuhatagán.
- Köszönöm! – mosolygott a csillaglány, és végighúzta kezét a patak vizében, aki máig őrzi magában a lány képét, és érintésének emlékét. – Indulnom kell- mondta a csillag csöndesen.
- Maradj velünk! – csilingelték a haragvirágok kérlelően.
- Vigyázunk rád, és elrejtünk – ígérte az öreg tölgyfa – Senki sem fog meglátni.
- Köszönöm, de mennem kell, feladatom van – súgta a csillaglány, és még egyszer vágyakozva az ég felé nézett.
A vén fa azonban tévedett. Valaki máris meglátta a lányt. Keskeny pupillájú, villogó sárga szempár figyelte minden mozdulatát…