Éjjelente párnámat magamhoz szorítom,
Mi élettelen, hideg pótlék árva szívemnek,
S forró, fekete könnyek áztatják lelkemet,
Hogy e bennem tomboló féktelen tüzzel
Lelkedet násztáncra fel nem kérhetem.
Sajgó szívemet álmaim foltozzák össze,
Lelkem darabjai selyemfonálon csüngenek,
Mit reggel az üres ágy tép újra darabokra,
Mert álmommal együtt kifakulsz karomból, s
Ismét, újra nélküled, egyedül ébredek.
Nincs hűs szellő, sem esőcsepp mi enyhet adna,
A nappal egyszerre pokol, s mennyország,
Mosolyod egyszerre fáj s gyógyítja szívemet,
Hangod lágyan simítja gyűrött lelkemet, de ha
Leveszed rólam szemed onnantól nem létezek.
Éjjel jótékonyan ölel körül a sötét,
A nappal súlyát, mint tollpihét fújja le rólam,
De párban jő vele a sűrű, fojtó magány
Míg párnámat ölelve álomba mélyedek, s reggel
Ismét, újra nélküled, egyedül ébredek.