Minden szó hazug. Betűk véletlenszerű halmaza, amelyek hallatára mint Pavlov kutyája, kocsonyás agyunk buta képeket nyáladzik. Mereven bámulom a számítógép üvegablakán megjelenő ákombákomokat, fekete vékony pacákat amelyek almát, kéket, szerelmeket jelentenek. Hagyom becsapni magam.
Nem tudom leírni azt, amit érzek. Bepötyögöm: rózsa. Öt leütés és kész? Elomosolyodom. Ez csak a címke. Egy, a világ díszleteire ráragasztott címkéi közül. Sárga, megfakult önragadós papírfecni. Semmi más.
Pár perccel azután, hogy megismertelek, valami forgószél féleség felragadta ezeket a elnevezésekkel teleírt papírkákat. Nem találtam őket a helyükön. Akkor, amikor a szemedbe feledkeztem. Egyszerűen nem találtam a szavakat. Most már tudom, miért. Az a fránya forgószél...
... és amikor a szél elült, a földre szállingóztak a papírfecnik. Én arra sétáltam, leguggoltam és összeolvastam a rajtuk lévő szavakat. Azután hazamentem és bepötyögtem ide, ebbe a fehér négyszögbe. Buta, összevissza, suta szavak.
Emlékszem, sokat meséltél nekem az Ürességről. Arról, hogy a pohár legnagyobb kincse az, hogy bele lehet önteni valamit. És a küllők közötti hiányról, ami miatt kerék a kerék. Azt mondtad, hogy ha nem lenne Nincs, nem létezne a Van se...
Most már csak az üresség maradt utánad. Már nem tudod elmagyarázni, nem tudod megmutatni. Azt, hogy hol van ebben az őrjítő semmiben az érték. Ebben a lyukban, bennem. És tudd meg. Minden pohár üres. Én ittam ki őket egymás után.
Hazug szavak. Átkozott, hamis versek.