Egy hirtelen, és meggondolatlan ötlet hatásására tettem CD-lejátszómba az anno még Beától kapott "Szerelmünk dalai" című, MP3-as CD-t. Történetünk azonban kicsit régebben kezdődik, egész pontosan 2006 decemberében.
Akkoriban egy internetes ifjúsági fórum oldalain terjesztettem az igét, vallásom, vagyis inkább hitvilágom tanait, melyet egyesek mesének, mások hazugságnak, megint mások élénk fantáziám, Tolkien: Gyűrűk ura című regényének, és a World of Warcraft nevű számítógépes játék hatásának tudnak be. Ezen a fórumon Zsebvámpír volt a nevem. Három leghűségesebb olvasóm Vica, Bloomy, és Beácska volt. Persze, akkor még én sem tudhattam, mit hoz a jövő, és hogy a 3 lány közül az egyik mennyire megváltoztatja az életem, és a világról elképzelt szemléletemet.
A hosszú, hazugságokkal is telített fórumozás egy egri találkozóhoz vezetett, ahol ott volt álmaim hercegnője is, Beácska személyében. Bár akkor egy közel egy éves párkapcsolatom volt, ezért a lányért nem hogy azt, az egész életemet odaadtam volna. Nem mondhatom el, hogy internetes beszélgetéseink folyamán semmit nem éreztem iránta, mégis szerelem volt ez első látásra. Ő 16 éves volt, én pedig 21. Még korban is megfeleltünk egymásnak.
2007. július 28-án szerelmet vallott nekem, én pedig neki, és azon a névnapomon elkezdődött eddigi életem legszebb, és talán legbonyolultabb időszaka. Ő debreceni születésű, ott élő, mindeddig független, a goth rock zenét, és az életet kedvelő, fiatal, naív, elbűvölő ifjú hölgy volt, akit soha nem ért igazán nagy csalódás, akit egyke gyermekként édesanyja,és nagyszülei védőburok alatt óvtak a világ zajától. Én egy Eger mellett elterülő faluban nőttem fel, van egy húgom, szinte sosem hallgattam senkire (néha még magamra sem), és mindig is a sötétségben, a mélyben élő, depresszív hangulatú srác voltam. Amikor rocker lettem, nem csak a zene, hanem az életforma is megfogott, és 21 éves fejjel bizony nem vetettem meg egy-egy buli alkalmával az alkoholt,és a cannabist sem. Emellett dohányoztam, és örökké lázadtam. Kívül-belül vérbeli rocker voltam. A dohányzásról, bár megpróbáltam leszokni, Bea mellett sem sikerült, azóta is dohányzom. Lázadó lelkemről pedig nemis akartam, és nem is akarok lemondani, de minden egyébben változtam. Mára nem füvezem, és zenei ízlésvilágom is kifinomultabb lett, a punkon, és a rockon kívül egyre szélesebb körben hallgatok igényesebb metál zenét, legújabb kedvencem a Pokolgép lett.
Beácskám sejthette, hogy meglehetősen élénk a fantáziám, és tudta, hogy egyáltalán nem vagyok átlagos, mégis belém szeretett. Én pedig, "ahogy illik", visszaéltem bizalmával, talán akkor még nem fogtam fel, mekkora csoda hullt az ölembe. Utólag végiggondolva kétségtelen, hogy 2007. Július 28-án kezdődött eddigi életem legszebb időszaka, melynek én vetettem véget 2010. január 26-án. De ennyire még ne szaladjunk előre...
A második találkozásom álmaim mesebeli hercegnőjével semmiféle módon nem nevezhető átlagosnak. 5 teljes napot töltöttem nála, 3 hetes németországi tartózkodás után. Szinte nem is haza jöttem, hanem egyből hozzá. Az ember valahogy nem így képzeli el a második randit... De hát mi imádtuk egymást... Bea nagyszüleinek, és édesanyjának megrökönyödésére ott állt előttük egy kimondottan sovány, de nagyon magas, karikás szemű, hosszú hajú, összeszakadt, igénytelen öltözetű srác, aki elrettentő külseje mellé, ha kinyitotta a száját, bizony olyan dolgokat is mondott, melyek nagyon messze álltak a valóságtól. Teljes mértékben megértem tiltó reakciójukat, én sem tettem volna mást adott helyzetben. Az együtt töltött idő alatt folyamatosan azt éreztem, bármit teszek, soha nem fogok megfelelni Beácskának, akit én közel tökéletesnek éreztem, és aki mellett elvakított a szerelem. Megszűnt a külvilág, számomra csak ő létezett. Főként kapcsolatunk legelején az önértékelésem a béka feneke alól az egekbe szökkent, lebegtem rózsaszín köd felett, és amit e földi csoda iránt éreztem, sokkal több volt, mint átlagos szerelem. Érte bármit megtettem volna, képes voltam bármiről lemondani (inkább nem ettem), hogy neki minden jó legyen. Az ő szava szent volt számomra.
Az ifjú hölgy kezdeti boldogságát csak az én kisebb-nagyobb marhaságaim törték meg, de azok elég rendesen. Folyamatosan igyekeztem maximálisan türtőztetni magam, "átlagos és elfogadható" lenni, maximálisan kerülni a hazugságot, ám ez notórius hazudozóként, és örök lázadóként nagyon nehéznek bizonyult, bár úgy vélem, többé-kevésbé sikerült is. Azt sajnos nem mondhatom el, hogy azóta még csak nem is füllentettem, de nagyon kevés esetet kivéve szinte soha nem önmagam érdekében hazudtam.
Beával nagyon sok közös pozitív, és negatív élményünk van. Bár nekem ő volt a harmadik nő az életemben, neki én voltam a legelső, nekem pedig mindeddig ő volt az egyetlen, akivel valóban élveztem a szexet. Ő volt az, akivel valóban szerelemből szeretkeztem, sőt, mellette tanultam meg igazán értékelni, talán isteníteni a nőt, mint a természet legnagyobb csodáját. Bár hülyén hangzik, egyáltalán nem szégyellem, hogy számomra a szeretett nő egyfajta isteni erőt képvisel. Rajongással is szertetem, imádom a szerelem mellett, és bármit megadnék neki, még ha nem kér, akkor is.
A szexen kívül a közös DVDzéseket, mozizásokat, a közös sétákat, Fórumozásokat, és egyéb együtt töltött perceket sem fogom soha elfelejteni. A negatívokat sem, és itt nem a vitáinkra, eldurvult veszekedéseinkre gondolok elsősorban. Mellette voltam, mikor kiderült az édesapja szörnyű rákbetegsége, s bár elvált szülők gyermekeként nőtt fel, tudtam, menynire megrázza ez őt. Mellette voltam, mikor néhány barátnak hitt emberről kiderült, hogy nem azok, mellette voltam, fogtam a kezét, és töröltem könnyeit, mikor eltemettük az édesapját, akiben egy nagyon jó embert ismertem meg. Mellette voltam, ha fájt neki az élet, ha örült valaminek, és ha félt... Amíg iskolába jártam, inkább ellógtam a péntekenkénti előadásokról, hogy már csütörtök este láthassam, átölelhessem, megcsókolhassam. Egyre nehezebb volt kibírni akár 4 napot is nélküle. Mihelyt elvégeztem a sulit, Debrecenben kezdtem munkát keresni, és mázlimra fel is vettek a Kenézy kórház rehabilitációs osztályára, ám a próbaidő leteltekor elbocsátottak. Innentől kezdve folyamatosan romlott a kapcsolatunk. Hiába próbáltam imádottamnak mindent megadni, hiába lógtam el péntekenként a munkaidő letelte előtt egri munkahelyemről, folyamatosan hibáztatott azért, mert nem tudtam annyit vele lenni, amennyit mindketten igényeltünk volna. Bennem pedig egyre erősebbélett az érzés, hogy elveszítem, s ez egy idő után állandó féltékenységgé fajult.
Talán nem meglepő, talán az, féltékenységem tárgya Bea jelenlegi párja volt. A véletlenekben nem hiszek, s mivel a kapcsolat legelején nem is egyszer csókolóztam a Bea előtti exemmel, el tudtam képzelni, hogy nem vagyok neki elég jó, hogy megcsal. Ugyanakkor imádtam, mindennel együtt.
Úgy voltam vele, hogy ha meg is csalt, de kitart mellettem, akkor nincs baj, akkor szeretjük egymást, és minden helyre fog jönni. Imádtam, a hibáival együtt. Meg is esküdtem neki, aranygyűrűvel is, hogy életem végéig szeretni fogom. Tudni kell rólam, hogy erősen reinkarnáció hívő vagyok, de nem úgy, mint a Buddhisták, a halál nálam nem csupán a test, hanem a lélek elpusztulását is jelenti. /Tudom, zavaros, ezért, aki nem érti: A léleknek különböző feladatai vannak különböző dimenziósíkokon, ám, ha mindet teljesítette, eléri a Nirvánia állapotát, és nem köteles többé leszületni./ Esküt tettem, mely alól többé talán senki, és semmi nem oldozhat fel. Azóta is őt keresem mindenkiben, és mindenhol. Persze, nem találom. Talán ennek hatására is kerül el a szerelem, de én ezt egyáltalán nem bánom. Bár szeretnék párkapcsolatot, és nagyon tetszik egy lány, talán nem érezném olyan jól magam ebben az új kapcsolatban, mert az a lány nem Bea lenne. Szeretném azt a másikat is, talán szerelemmel is, de ahogy első igazi, bár plátói szerelmem, Kitti, Bea is örökké a szívemben marad.
2010 januárjára nagyon eldurvult Bea közt, és köztem a helyzet. Már képtelenek voltunk úgy megérteni egymást, már nem éreztem, hogy valóban szeret. Azt éreztem, van neki mellettem valaki más. Ezt többször tudomására is adtam, melyből óriási hisztik, sértődések, és durva veszekedések lettek, és a végén én éreztem rosszul magam, mert kételkedni, mert kérdezni mertem.
Hajlamossá tett arra, hogy lelkileg bántsam. Egyre durvább dolgokat vágtam a fejéhez, mint például azt, hogy nem is szerelemből, hanem csak a kevéske pénzemért van velem, és csak kihasznál. /Közös programokra szükség volt, ötletei voltak, ám nem tudta volna többségét anyagilag is fedezni, ezért én fizettem neki szinte mindent./ Önértékelésem ismét zuhant a lejtőn lefelé, és egyre inkább úgy éreztem, már nem szeret, kihasznál, átver. Ő pedig nem tudta, vagy nem akarta bizonyítani, mennyire fontos vagyok neki, és hogy mennyire imád.
Ha január végén nem szakítunk / Én dobtam egy elsötétült, depresszív pillanatomban/ még mindig együtt lehetnénk, és nem sokára, a harmadik évfordulónkon hivatalosan is eljegyeztem volna. Feleségül akartam venni, gyerekeket szerettem volna, ám a sors nem így akarta.
A szakítás lefolyása életem legszemetebb húzása, és egyben legfájóbb pontja is volt. Ha jól emlékszem, január 27-én hívtam fel, megérdeklődni, hogy van, mivel addigra nyugodtam le, és mivel azt hazudta, hogy a szakítás hírére hisztirohamot kapott, mellyel kórházba került. Én elhittem neki, mivel képes volt nagyon brutális hisztikre, sőt, aggódtam érte, és a barátnőjét, valamint az édesanyját zaklattam, tőlük érdeklődtem, hiába Őkes is beavatta ádáz tervébe. Szóval reggel felhívtam elnézést kérni tőle, megérdeklődni, hogy van, valamint egy napot kérni, amikor leülhetünk megbeszélni a problémákat, hogy újult erővel, szerelemtől lángoló szívvel folytathassuk a kapcsolatunkat egy szebb mederben. Ekkor ő azt felelte, hogy tegnap óta Ákossal van, aki most is ott van nála, és hagyjam én őt békén, ha dobtam, ez van, most már ne bánkódjak. Ez megrázott, hiszen akkor a szakításunk napján már vele volt, ami azért is meglepő, mert este 21:00 körül dobtam, igaz, sajnos csak MSN-en... Ákos az a fiú, akire egyébként is féltékenykedtem, és valóban ott volt nála, határozott kérésemre Bea átadta neki a telefont.
Erre nagyon feldühödtem, és elkövettem életem legnagyobb marhaságát: Hagytam elmenni, sőt, kergettem. Elkergettem, és azóta magamat is kergetem. Lényegében önmagam elől is menekülök. Ezért is gondoltam úgy, hogy régi terveim szerint Németországban próbálok szerencsét, mely ezidáig elkerül...
Ő már nem fog többé visszajönni, de az idő, amit vele tölétöttem, a gyulai emlékek, az édes csókok íze a számban, az, amit valaha is éreztem iránta /És ha mégis visszakaphatnám, éreznék/, valamint Debrecen város szeretete, és a női nem tisztelete örökké belém ivódott. Ezt már nem veheti el tőlem senki. Minden mást igen, de az emlékeimet, és az érzéseimet soha. A szerelem érzését soha.
Emberek! Gondolkozzatok, miként cselekszetek! Gondoljátok végig, mire esküsztök, és mit dobtok el. A sors hatalmas, de a boldogság csak egyszer jön el. Te tudod, mihez kezdesz vele. Én úgy érzem, eldobtam életem egyetlen értékét. Eldobtam mindent, ami életben tartott. Ezt a történetet azért írtam le, hogy a kedves olvasó tanulhasson belőle, ne kövesse el azokat a hibákat, amiket én elkövettem lassan fél éve. Nekem még mindig fáj.
Kelt: Andornaktálya, 2010. Júl. 05.
Vincze Szabolcs