A telefonnál egy fiatal lány állt, úgy tizenhat éves lehetett. A barátjával vitatkozott, mert az megígérte, hogy a nyári szünetben leviszi egy hétre Villa Rosába. A srácot Ilariónak hívták és Remo véleménye szerint egy újgazdag család elzüllött egykéje lehetett. A lány mérges volt rá, biztos sok hazugsággal csábították.
Remo a pultnál ült egy hideg sörrel a kezében és arra várt, hogy a lány végre abbahagyja a telefonbeszélgetést. Igazából nem is várta annyira. Görcsbe állt a gyomra, mikor belegondolt, hogy bele kell szólnia a kagylóba. Azt sem tudta ki fogja majd felvenni. Kopott farmernadrágjának farzsebéből elővette a gyűrött cetlit, amin a telefonszám szerepelt. Lehúzta maradék sörét, miközben újra zsebre csúsztatta. Elmélázott a pult felett lógó cigaretta reklámon: elhatározta, hogy nem gyújt rá többet, már vagy egy hete. Reggel mégis megtette, de nem esett jól. Ahelyett, hogy megnyugtatta volna, csak köhögött és megfájdult tőle a feje. Mint amikor először próbálta.
A lány letette a kagylót és köszönés nélkül kiment a kocsmából. Remo még nézte egy darabig, ahogy a délutáni narancssárgás napsütésben átmegy az úttesten, majd felállt és lassú léptekkel a telefonhoz ment. Pénzt dobott be, aztán tárcsázott. Számolta hányszor cseng ki a telefon.
- Halló? – a kilencedik csörgés után egy érett női hang szakította félbe a számlálást.
- Addig jár a korsó a kútra…- szólt bele rekedtes hangon Remo.
- Micsoda? – kérdezte meglepődötten a hang. – Ki beszél? – Remo nem tudta mit mondjon, erre nem számított. Azt hitte elmondja a mondatot, kap egy „értem”-et, vagy hasonlót, és ezzel vége a hívásnak. – Halló? …Uram, szerintem téves. Viszont hallásra! – ezzel letette. Remo hallgatta a telefon monoton búgását, majd új érmét dobott be. A cetlit bámulva újra tárcsázott. Lehet, hogy tényleg félretárcsázott, hiszen olyan ideges volt.
- Halló? – ugyanaz a női hang. Ez nem lehet. Letette.
Visszaballagott a pulthoz, felvette a bárszékről baseballsapkáját, kifizette a sört és kilépett a délutáni napsütésbe. Nem lehet, hogy ennyi időt feleslegesen pazarolt el. Értetlenül nézett fel az első emeleti szobájába, ahonnan hónapokon keresztül csak figyelnie kellett. Várnia a piros Mercedest, aminek fehér plüss dobókockák lógnak a visszapillantó tükréről. Most elhaladt mellette a járdán, hogy jól szemügyre vehesse közelről. Egy napszemüveges ürge ült a volán mögött, vérző, félrelógó fejjel, véres nyakkal és mellkassal. Remo szemei elkerekedtek. Sarkon fordult és futásnak eredt. Csak rohant, nem érdekelte merre. Kiábrándulva próbált átfurakodni egy kisebb csoporton, amikor egy kéz a farzsebébe csúsztatott valamit. Mire megfordult, az illető már beolvadt a járókelők forgatagába.
Ahogy eloszlott a tömeg Remo óvatosan kitapogatta és előhúzta a tárgyat. A járókelők közül felsikítottak páran. Zaklatottan nézett körbe majd visszapillantott a kezében nyugvó pisztolyra, közben az egyre erősödő forróság izzadtságcseppeket csalt homlokára.