SZÜRKESÉGBŐL NAPSÜTÉSBE:
Egy különleges történet egy különleges valakiről
Bolyhos a Domb lábánál élt már évek óta. Senki sem tudta, hogy került oda. Mindenki, aki tudott valamit róla, azt állította, hogy egyszer csak ott volt, valamikor. De hogy hogyan érkezett, mikor költözött oda, az senkinek sem volt világos.
Nem is szerettek a körülötte élő emberek ezen gondolkodni. Hát minek? Volt nekik más-más dolguk éppen elég. Nem értek rá Bolyhossal foglalkozni.
Ami pedig e különleges jövevény nevét illeti, nos, az egy álnév. Az ottani emberek szeretnek álneveket adogatni maguknak, nem csoda hát, hogy Bolyhosra – akinek más neve sajnos nem ismeretes és eléggé valószínűtlen, hogy valaha is az lesz – is ráragasztottak egyet. A fickónak ugyanis olyan bolyhos feje volt, mint egy báránynak. Talán ésszerűbb lett volna Bárány nevet adni neki, vagy Gyapjast, vagy fene tudja, hogy mit. De hát ez nem is számított, sőt, még most sem számít.
A történet ugyanis egyszerű. Egy furcsa, de annál kedvesebb idegen pár éve a Dombnál. Csupán ennyi. Sokan talán azt mondanák, ha hallanák, hogy egy jelentéktelen kis történetecske, amit nem érdemes papírra vetni, de hát sok más értelmetlen dolog kerül papírra és úgyis elolvasás után jön rá az ember arra, hogy érdemes volt-e elolvasni vagy megírni. Így van ez Bolyhos történetével is.
Egy kis házikóban lakott, nem messze a többiektől. Sokat beszélgetett velük és azok csodálták türelmét és kíváncsiságát, amely sohasem lankadt. Igen, talán mindent meg akart tudni azokról, akik között élt. Sokszor szóvá is tette ezt, de nem nagyon értették, hogy mi értelme lehetne az egésznek. Az ő kíváncsiságuk pedig… hát az nem volt olyan nagy, mint mondjuk az övé.
Bolyhos mindig maga ment a szomszédaihoz, sohasem hívott magához senkit. A többiek mindig arra gondoltak, hogy biztosan azért, mert kicsi az otthona és nem akar kínos helyzetbe kerülni emiatt. Az évek során így senki sem járt az ő lakásán. De azért mindenkinek megvolt a saját elképzelése, mellesleg ez sem volt olyan fontos, mint sok más egyéb.
Sokat sétált a környéken, nem csatangolt el messzire. Azt mondta, hogy meg szeretné ismerni a Világot, de egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ebbe bele is fogna, hacsak a „világ” szó alatt nem néhány négyzetméternyi területet értett.
Kedvenc helye a Domb tetején egy öreg juharfa alatt volt. Oda minden nap kiment napnyugtakor és ott ült egészen estig. Ilyenkor senki sem zavarta. Mindenki tudta, hogy ez nem a megfelelő pillanat a fecsegésre.
Bolyhos azért mégis vágyott a társaságra. Nem mulatozásra, csak valakire, aki megértené őt, aki nem csak felületesen kezelné, vagy ami még annál is rosszabb, képmutatóskodna. Ez persze nem jött össze és talán ezért is fordult meg párszor a fejében, hogy feladja. Mi értelme lenne, hogy itt ücsörögjön, ha nem jön senki? Hát nem sok!
De azért mégsem állt tovább. Valamiben kapaszkodott és ez nem csak amolyan á, majd csak lesz valahogy, vagy minden rendbe jön elkoptatott szöveg volt, amit ismételgethetett volna, hanem valami furcsa, egészen érdekes reményféle, ami ismét nem a hagyományos értelemben vett remény. Elég nehéz ezt elmagyarázni…
Várt valamire! Ez az! Talán így jobban érthető. Szóval várt valamire, ami kimozdítja ebből a nem túl színes helyzetből, ebből a kibírhatatlan akármiből. Remélte, hogy eljön, vágyott rá és bízott benne, hogy el fog jönni. Erről nem mesélt senkinek. Úgy érezte, hogy nem került még senki olyan közel hozzá, hogy megoszthassa ezt a titkot. Persze még az is eszébe jutott, hogy talán már nem is lenne igaz, mér illúzióvá válna az a reményféle, amibe ő kapaszkodik. Semmivé foszlana, ha a többiek is rájönnének. Okosabbnak tartotta tehát, ha hallgat mindenről.
A többiek így persze semmit sem tudtak meg. Bolyhos pedig jól színészkedett (habár ez nem volt ínyére). Tovább folytak a dolgok, minden a saját medrében, ahogy kell.
Egy alkalommal az egyik szomszéddal beszélgetett, aki a jól ismert hangon szólt hozzá (jó ember vagy, de valahogy nem köt le az, amit mondasz nekem… sajnálom).
- Nem tudom, miért van az, hogy az emberek ilyen együgyűek!
- Ezt most hogy érted?
- Hát úgy, – válaszolt türelemmel Bolyhos - hogy nem törődnek semmivel, csak azzal, ami közvetlenül érinti őket. Ennek a durvább változata pedig valahogy úgy hangzana, hogy önzőek.
- De hát mit kellene tenniük, hogy ez ne így legyen?
- Egyszerűen csak ki kellene nyissák jól a szemüket és körül kéne nézniük, hogy hol élnek. Milyen világ az, ami elfojtva marad a mindennapi munkának, a sok gondnak és egyszerűen annak a bizonyos együgyűségnek köszönhetően.
- De hát miféle világról beszélsz?
- Nehéz lenne ezt elmondani, barátom. Sok világ van, ami még ismeretlennek számomra és még több, ami számodra és a többiek számára. Felfedezni pedig a ebben a világban is csudára élvezetes, nemhogy amott.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Egyedül utazni nem valami jó dolog… és tudod, nem muszáj egy fülkében ülnie minden utasnak. Elég ha egy vonaton ülnek, nem?
- Sajnálom, Bolyhos, de nem igazán értem, amit mondasz! Próbáld…
- Egyedül vagyok, kedves barátom. Egyedül…
- Miket beszélsz? Mi mindannyian melletted állunk és…
- Mellettem álltok és közben össze-vissza kapkodjátok a fejeteket ahelyett, hogy magatokba néznétek!
A másik zavartan pislogott egy darabig. Jól látszott az arcán, hogy esze ágában sincs több kérdést feltenni. Végül felállt.
- Ó, borzasztóan sajnálom, de mennem kell!
- Hát persze! Menj csak nyugodtan…
(amaz elsomfordált)
-… én elleszek egyedül is… igen!
Ezek után furcsa módon szótlan volt és egyre több időd töltött a Domb tetején az öreg juharfa árnyékában. A szél lobogtatta volna a haját, ha nem lett volna olyan bolyhos, de hát az volt és ez nagy feladatnak számított… még a szélnek is.
A messzeségbe bámult. Legalábbis úgy tűnt. S mert mindenki úgy gondolta, alighanem úgy is volt. Ki tudná megmondani? Van ennek értelme?
Van egyáltalán bárminek is? Ezen nem gondolkodtak a többiek. Túlságosan elfoglaltak voltak, már amennyire elfoglaltak lehettek és…
Bolyhos egyik alkalommal mosolyogva jött le a Dombról. Ez a mosoly talán kíváncsivá tette a többieket. Bizonyára érdekelte volna őket, hogy mi is történt vele, de azért nem annyira, hogy meg is kérdezzék.
Az a mosoly… nem múlt el. Végig ott volt az arcán. A többiek csak addig láthatták, amíg el nem tűnt a házikó ajtaja mögött.
Besötétedett és mindenki nyugovóra tért. Nem nyugtalanított senkit, hogy mi volt az a mosoly Bolyhos arcán? Kit érdekelhetett volna? Mosolygott az máskor is, nem így van? Hát persze, hogy így van!
A meglepetés, ami egy közepes méretű csodának is elment volna (ha a mennyire érdekel minket a csoda nevű skálán helyezzük el) még hátra volt.
Hajnalodott és már nem sok volt napkeltéig. Mindenki felkelt már, de nem sokan jöttek még ki. A munka kicsit később kezdődött.
Akik kimerészkedtek, azok láthatták Bolyhost, amint szokása szerint az öreg juharfa mellett ül és a távolba (magába) néz. De hirtelen felállt és kapaszkodni kezdett a fára.
- Ezt még soha nem tette!
- Nahát!
Mikor felért a fa tetejére, az ágak szélére egyensúlyozta ki magát. A többiek már azt hitték, hogy le fog esni, de hát nem ez történt.
A fa mellett, ahol pár perccel azelőtt Bolyhos ült, ezüstös-zöldes fényörvény tűt fel és forogni kezdett, ami inkább gomolygásnak, hullámzásnak tetszett. Bolyhos belebámult ebbe a fényjátékba és arcán láthatóvá vált az a különös kis mosoly. Akik látták, szóhoz sem jutottak. Néhányan berohantak a házakba és kihívták a többieket. Akik kint voltak, azok csak álltak és bámultak.
Egyszer csak Bolyhos belehullt a fényörvénybe, amely vele együtt nyomban el is tűnt. A többiek tátott szájjal álltak még mindig. Senki sem mozdult addig, amíg a felkelő nap első sugarai fel nem tűntek.
- Elment!
- Igen, elment…
- Ugyanolyan gyorsan, ahogyan jött…
- Ugyanolyan furcsán…
- Szegényke! Szegényke!
- Kár!
…
Talán kár, talán nem, de az biztos, hogy Bolyhos nem tér vissza többé. Megtalálta azt, amit keresett és jobbnak látta egyesülni vele. Tudat alatt neki mindig is ez volt az álma, csak hát ő nem így fogalmazta meg magának. Minden esetre úgy tűnt, hogy a látvány meggyőzte őt és ő vele tartott.
Ki tudja, most hol van? Érdekel ez valakit? Minden megy tovább, ki is venné észre, hogy itt történt valami? Hát senki!
Talán ez a helyes válasz, de ha nem is, valahogy nem tűnik fontosnak senki számára sem, hogy megértse, és valóságos választ adjon rá! Pedig nem is lehet olyan nehéz… bizony ám!