Finom illat csapja meg orcámat.
Jó érzés
bőrömön érezni kérgét
a fának
mely hátamnak dől,
hogy megpihenjen…
Fárasztó lehet örökké egyhelyben.
Az égi egyfejű tüze beragyogja a vidéket.
Az agák között szárnyra kel egy ének:
tarka tollú madárka
gyönyörű szép muzsikája.
Messze, messze száll az ének,
elszáll a madárka is véle.
Szabadsága
mintha fájna.
Szívemben szorongást érzek
és irigységet…
Néha messze szállok gondolatban,
magasabbra
a legmagasabb fánál
messzébb sokkal a legmerészebb madárnál,
messze, messze, fel az égig
és azon is túl.
Egybeolvad jelen, jövő és múlt.
Egyre hosszabb mögöttem az út,
lábaim előtt hever a tejút.
Csillagról csillagra szállok
és minden csillaggal táncot járok
és nevetek a világra
mint kinek gondja
nincsen.
Boldog vagyok itten,
azt hiszem…
De boldogságom keveset tart.
Bármily messze lennék, gyorsan
utolér földi voltam:
hirtelen érzem, hogy gyomrom korog:
a testem enni kér.
Vagy hátam veri eső és szél,
hamar visszatérnek a földi gondok.
E test csak ostoba kéreg,
belül van az élet,
ott ahol a lélek.
Vigasztalás ez vagy ítélet?
A fának dőlve megpihenek,
hogy erőt gyűjtsek.
Örökké egyhelyben fárasztó az élet…