Az idő végén
-Hol vagy már?- a kiáltás olyan erővel söpört végig az ablaktalan termen, akár egy szélvihar. – Eljöttem, ahogy kérted!
Semmi válasz. A fehér falak mogorván visszhangozták a szavakat. Kristóf leült egy padra. Az egyetlen bútordarab a szobában az a rozoga pad volt. Állát a tenyerébe téve várt.
Eközben a terem másik végében egy vézna, alacsony alak mozgolódott. Groteszk, felismerhetetlen valami. Emberforma, szőrös kis lény. Magában morogva kutatott a padlón. Nem vették észre egymást, túl hosszú volt a terem. A törpe egyre lázasabban keresgélt. Még a padló is fehér volt a szobában, s teljesen üres. Mégsem adta fel a keresést. Egyre hangosabban morgott, s ekkor egy apró ládika kezdett kiemelkedni a földből. Mintha varázsütésre történt volna. Odatotyogott az apró tárgyhoz, s hosszan nézegette. Sandán körbekémlelt, majd óvatosan felemelte. Gondolkodás nélkül indult el a terem vége felé.
-Ki vagy te?- kérdezte Kristóf, amikor meglátta a közeledő alakot.
Nem felelt. Már egészen közel ért hozzá, mikor megállt egy percre.
-Szamóca vagyok, az Idők Őre.- szólalt meg büszkén a törpe.
Furcsa, mély hangja volt. Mégis barátságosan csengett.
-Te hívtál volna ide?- érdeklődött meglepetten a fiú.
-Igen, miért mit hittél? – látva Kristóf furcsálló tekintetét, kicsit kihúzta magát.- Azért kértem, hogy ide gyere, mert át szeretnék neked adni valamit. Azt hiszem értékelni fogod.
Azzal előrenyújtotta a kezében szorongatott ládikát.
-Csak akkor nyisd ki ha már én nem leszek itt!- szólt a törpe, s már sarkon is fordult.
-Várj!- kiáltott utána a fiú. Az alak azonban már eltűnt a fehérségben.
Meglepetten bámult utána. Furcsa kisember. Milyen hirtelen távozott?! Figyelmét ismét a ládára összpontosította. Nagyon réginek látszott. Akár több száz éves is lehet, gondolta. Kereste, hol nyílik, azonban sehol nem látott rajta zárat. Forgatta, nézegette. Semmi! -Hisz ezt nem lehet kinyitni.- dünnyögte. Ekkor esszébejutottak barátja szavai. Amit akkor mondott, mikor elváltak. „Soha ne azt nézd, amit látsz! Mindig azt keresd, ami a szem számára láthatatlan!” Akkor nem értette. Tulajdonképpen még most sem értette pontosan. Behunyta szemét. Ujjait végigsimította a dobozkán. Ekkor megérzett valamit. A láda oldalán egy apró, alig észrevehető dudor. Végigsimította rajta ujjait. Végre felpattant a doboz fedele. Izgatottan nyitotta ki a szemét. Óvatosan belenézett. Nem volt benne más, csak egy ökölnyi méretű üveggömb. Kivette a fényes tárgyat. Forgatta, szemlélte. Ezer színben pompázott. Beragyogta fénye az egész termet. Soha nem látott ahhoz foghatót. Tudta mi az. Olvasott róla. Ez volt az utolsó átjáró. A végső kapu, ami elvezeti hosszú útja végállomására. Az idő termének kulcsa ott hevert a kezében, ezer fénytől övezve.
Előtte volt. Egy karnyújtásnyira állt attól, amit egész életében keresett. Az idő amorf gömbje a fehér szoba közepén lebegett. Elragadtatva bámult rá. Most végre megváltoztathatja a történelmet! Az idő ettől kezdve az ő uralma alatt áll! Ezer gondolat kavargott a fejében. Régi képek. Halovány, tovatűnő képfoszlányok. Mi az idő? Egy megfoghatatlan dolog. Valami, ami van, s mi mégsem láthatjuk. Érezzük, ahogy múlik, de úgy suhan el mellettünk, hogy észre sem vesszük. Ez olyan, mint a világegyetem. Világok tűnnek el, s még abban a pillanatban milliónyi új születik. A másodpercek elenyésznek. Az idő végtelen, s mi csak egy apró fejezetében szerepelünk. Tulajdonképpen jelentéktelen a mi világunk az idő végtelenségében. Meddig emlékezhetünk egy emberre? Nem örökké! Az idő elhomályosít minden nagy tettet. Ez nem helyes így! Kristóf tudta ezt, ahogy ott állt az idő csarnokában. Hosszú, nagyon hosszú utat tett meg amíg idáig jutott. Átkelt tengereken, s hegyeken. Mindent ezért a gömbért. Azért, hogy elpusztítsa! Tudta mi a célja. Az idő elpusztítása. Ami így születik meg, az hasonlít a halhatatlansághoz. Idő nélkül minden egyszerre történne. Megállna minden, s közben mégis minden továbbmenne. Nehéz elképzelni az életet egy pillanatban. Minden lezajlana a másodperc töredéke alatt, s mégis minden örökké tartana. Ez lenne a végtelen halhatatlanság.
A fiú bámulta a fodrozódó áttetsző anyagot. Soha nem látott addig ilyen gyönyörűt. Közelebb lépett. Már senki nem zavarhatta meg. Minden biztonságos, s ő elérte, amit akart. Kezét előrenyújtotta, s közeledett az idő gömbhöz. Majdnem elérte.
Mikor másnap felébredt minden ugyanolyan volt, mint máskor. Felöltözött, s elment az iskolába. Hónapok óta nem látta barátait. Minden idejét lekötötte a kutatás.
-Szia Krisz! -kiáltott rá barátja –alig vártam, hogy lássalak már!
Végre minden a régi volt! Újra a normális életét élhette. Elérte célját.
-Milyen volt? Hogy nézett ki az Idő? –kérdezte.
-El sem tudod képzelni, s én nem tudom leírni. Hihetetlen. Titokzatos és bámulatos. –mondta Kristóf elmerengve.
-Akkor ilyen a Halhatatlanság?
A fiú belenézett barátja szemébe. Mélyen, barátságosan nézték egymást. Sokáig nem szólt egyikük sem.
-Nem. –szólalt meg Kristóf hirtelen. –Ez nem a halhatatlanság.
Barátja arcára kiült az elborzadt meglepetés. Nem értette az egészet.
-Megmagyarázom –kezdte a fiú- Ahogy ott álltam a gömbbel szemben, rájöttem valamire. El kellett mennem a világ végére, hogy megértsem de megérte. Az időt nem lehet elpusztítani. Körülölel bennünket. A múlásától létezünk. Mindennek megvan az ideje, s ez így természetes. Emberek születnek, s meghalnak. Furcsa, de mégis nagyszerű körforgás ez. Ha nem lenne minden élőlénynek saját ideje, úgy ez az egész felborulna. Látom nem érted. Megpróbálom elmagyarázni. Ha nem telik az idő, az emberek nem halnak meg. Addig élnének, ameddig csak szeretnének. Nem mondhatnád, hogy lejárt az idejük, hiszen ez a fogalom nem létezne. A világ, pedig nem bírná elviselni az örökkévalót. Túlnépesedne a Föld, s megrekedne a fejlődésben. Nem lenne génfrissítés. Nem lennének új elmék, mindenki ugyanúgy létezne akár évezredekig.
-De a terveink…-szólt közbe ingerülten a másik fiú.
-Ne szakíts félbe, kérlek! Nehezen szedem össze a gondolataimat. Ott tartottam tehát, hogy az emberek örökké élhetnének. Örülnél ennek? Jó lenne szerinted, ha az emberek soha nem halnának meg természetes körülmények között? Persze, a saját szemszögedből biztos jó lehetne. Én is így gondoltam. Azonban gondold végig, mi lenne akkor. Vedd számításba azt, hogy emberek vagyunk, s mint intelligens lények, kiszámíthatatlanok. Önzők is bizonyos fokig persze. Ugye kezded érteni? Ha örökké élnél, bármit megtehetnél. Felrúghatnál szabályokat, erkölcstelen dolgokat tehetnél. Nem járnál iskolába, hiszen nem lenne értelme. Mindent kipróbálnál, s ez anarchiába fulladna. Lássuk be, az ember képes katasztrófát okozni. Még úgy is, hogy halandó lény. De hogy mire lenne képes halhatatlanul, hát abba bele gondolni is rossz. Valld be, ilyen szemszögből még nem gondoltad végig.
A fiú elképedve hallgatott. Elbűvölten csüngött barátja szavain. Hirtelen mindenben egyetértett vele. Felfogta a dolgot. Óvatosan elmosolyodott.
-Valóban nem gondoltam így bele. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy nem kellene a holnap miatt aggódnunk. Örök élet?! Vonzó eszmény, nincs igazam? Csak most látom be, milyen buták voltunk, s mennyi időt fecséreltünk erre a problémára.
-Azért én örülök, hogy végigcsináltuk –mondta Kristóf. – Sok mindent megtudtam a világról. Aztán még az is lehet, hogy írok egy könyvet a történetünkből. Sok mindent átéltünk, az egyszer biztos!
-Valóban –helyeselt a fiú. –gyere, együnk valamit! Nyílt egy új étterem amióta nem voltál idehaza.
-Remek ötlet!
Elsétáltak, boldogan, vidáman, s közben tudták, hogy egyszer az ő idejük is le fog járni. Meghalnak majd, s akkor, talán emberöltők múlva, de tetteik elfelejtődnek. Elhomályosítja őket az idő végtelen múlása. Beleolvadnak a végtelenségbe.
Feltárult az Idő termének kapuja. Az öreg őrző sántikált be rajta. Mogorván nézett körül a teremben. Ahogy szemét végighordozta az üres szobán, halovány félmosoly jelent meg az arcán. Lehajtotta a fejét, s alig érthetően, halkan suttogta:
-Letudtam a feladatom.
Így is volt. Az idő gömbje nem volt a helyén. Szamóca vegyes érzelmekkel a szívében bicegett ki az ajtón. Még egyszer utoljára visszanézett az ablaktalan teremre.
-Ki tudja, mit hoz a jövő?- motyogta. Azzal öregen, de végre szabadon távozott az élők sorából.