Te,aki léted apró
morzsáit dögkeselyűkkel
etetted,
Te,aki gúnyos kacajjal
igaz mátkád ellökted,
s kinevetted.
Te,aki hitted magadról,
hogy mindent tudsz,és
mindent látsz,
vedd fel most a
menyegzői ruhád,mert
kezdetét veszi a
nászi tánc.
Megérkezett elfeledett
kedvesed,kinek emlékét
oly' könnyen hitted,hogy
feledheted.
Lágyan kulcsolja remegő
derekadra erős,birtokló
kezét,
arcodra függeszti földöntúlian
gyönyörű,delejező
szemét.
Pillantásod ajkára siklik,
csókjára várva lágyan nyitod
ajkaid.
Ő mosolyogva közelebb hajol,
s gyenge szádon elfeledett
imát mormol.
Csípőd lágyan övéhez
tolod,ősi ritmussal öled
felé csalod.
Csókjára szomjazva
lázasan pihegsz
és vársz,
felcsillanó,tüzes szemében
minden titokra választ
találsz.
Közeleg a pillanat,mely
létedre finom fátylat sző
a csendből,
akadozó lélegzeted
zakatolva tör fel
a mélyből.
Izzó extázisban omolsz
az édes öntudatlanság
izzó peremére,
elgyötört tested akarat
nélküli bábként csúszik
jéghideg tenyerébe.
Ajkadra hajol most,
kíméletlen vágya
hajtja,
ma éjjel az utolsó
lélegzettel Te lettél
új asszonya.
Nem fáj már a lét
kínzó,hideg börtöne;
átölel a megváltás,
fogságban tartott lelked
feledi a gyűlölt szavakat:
átkozott megbánás...