003
Ki sem tudom elemezni magam, mert nem akad annyi energia ebben az univerzumocskában, hogy levegyek egy poharat a polcról, ahol egyébként a könyveimet szoktam tartani. Egész nap tudnék ezen röhécselni, és nem fájna a hasam sem s a májam sem és semmim. Csak ha belegondolok, hogy az egész úszómedence gumiból volt, hát… megáll az a szép ráérősen forgó eszem. De tényleg.
Ki kell fejlesszünk egy technikát, mondjuk a… a járásra. De nem tudjuk, hogyan fogjunk neki. Miért nem? Mert nyilván már van egy. Még ha nem is mondhatjuk rá, hogy technika. És dög lusták vagyunk, és nem akarunk semmi újat. S ráadásul még meg is kérdik az emberek, hogy milyen a csillagjegyünk.
Felezzünk!
És elmegyek a boltba és megeszek egy szendvicset, aminek kábé olyan az íze, mint egy hetes döglött csirkének. És mégis ízlik, mert rózsaszínű a világ. Nem adnám semmiért ezt az érzést.
Nem tudjuk, hogy mit vegyünk ajándékba egy olyan embernek, aki fontos nekünk? Mi az, hogy fontos?...
És kiértékeltem egy egész mindenséget egy nap alatt. Nem is éreztem azt, hogy lenne más, amit csináljak. Már így is elegem lehetett volna, de szeretem a citromot.
Aki nem keresi meg magának a szemüvegét, annak nem valószínű, hogy javul a látása. Megkapja a magáét, miután elszökött otthonról azzal az elhatározással, hogy nem tér vissza soha többé. Ne olvasd el olyan gyorsan. Figyelj: soha többé! Milyen szépen hangzik. És milyen szép világos színekben pompázik, mint egy pedikűrös az elefánt talpai alatt.
Olvastad már ezt és ezt a könyvet? Nem? Elég kár, mert olyan jó. Nem is tudom, talán az a kedvencem, mert szépen meg van írva és olyan jóérzés olvasni. És a borítója…
Megvette volna a fegyvert, ha esze ágában sem lett volna megölni a feleségét?
Hát persze, mert majdnem éhen halt és valamit tennie kellett, hogy bekerüljön a börtönbe, miután nem ment neki az öngyilkosság. Meg kell értenünk őt is.
És miért van fehérre festve az egész szoba? Mit értél azzal el? A legyeket ugyanúgy odacsapod, mint régebb.
A művészetekhez is kell legyen némi fogalmunk, mert azért kell.
Hogy a nyavalyába.
És elkerültem, majd megaláztam, s ő sírt. Életemben nem voltam ilyen boldog. Azt mondta nekem, hogy semmihez sem értek, lőjem le magam, mert hasznavehetetlen vagyok. Erre persze a normális ember nincs amit mondjon, mert el szeretne szállni Indiába. Egen…
Lőttél már le párducot? Nem? Akkor bizonyára teljesen tudatában vagy, milyen érzés lehet. Mindaddig ez így is marad, amíg igazából le nem lősz egyet. Akkor ugyanis megszűnik annak a gondolatnak a vagány kis sűrűsége, ami megakadályozta, hogy a gyenge fejed szétessen a horizontális anyaszomorításban.
A mai napig üldözik a szerencsétlen életképtelen embereket, hogy aztán a sivatag bekebelezzen minden szépet és jót, hogy elkenhesse a rúzst az ocsmány búráján.
És vihog mindenki, mert nem tudja, mit csináljon. Sőt azt sem tudja, hogy micsináljon, mert a programozása nem képes megértetni vele, hogy a torony már leomlott, tehát nincs ahonnan leugorjon.
Életemben nem hallottam még ekkora tragédiát. A szívem hasad hárommá. Nem tudom, hová tegyem magam.
Ide figyelj, ha ezt nem jó hangsúllyal olvasod, akkor meg is cseszheted, mert nincs mit kezdj vele! Itt hangok vannak és elmúlni nem akaró, viháncoló kis gondolatok. Érted? Szóval ez nem vicc!
Mgen.
És mégis forog a föld, mint ahogyan a napraforgók elvetik a sulykot, hogy szép csendesen valaki agyonüssenek vele. Tökéletes rendszer, tökéletes világ! Meg sem kell tanulja az ember, hogyan éljen benne, mert úgy érzi, hogy kiszáll… a kocsiból.