(ki talán nem is tudja, hogy létezett)
Ajtód előtt álltam,
nyomorult, kiéhezett sehonnai.
Álomkoldus.
… ki kérni nem tud,
de elvárja, hogy adjanak,
szánalmas alak, ki kopogni nem mer,
mert fél, hogy választ nem kap,
s már indulna is…
amikor léptek zaja üti meg fülemet,
(váratlan fordulat)
a csigalepcsőn le, körkörösen,
végig a folyósón,
egyenest az ajtónak.
Lesem a kilincset, talán megmozdul,
talán megnyílik az ajtó
és alamizsnát adsz a koldusnak.
S az ajtó mögül érzem
testednek melegét,
hallom szívednek dobogását,
lehelleted szelét,
és beleremegek a gondolatba…
Kesőbb lépteket hallok ismet,
ezúttal távolodni.
Tán döngetésre vártál?
Hát nem volt elég, hogy szóltam:
Itt vagyok.
Átkozott doboz,
fekete fedelű zárt koporsó
melynek halottja nincsen!
Azóta megsárgult egy kép,
eklopott bennem néhány emlék,
a dobozt eltemettem rég…
De az üresség szelleme
mindig kisért.
Talán megiscsak döngetésre vártál…
Megjegyzés: 2008-06-23