Kor
Vár, egyre csak vár. A poros úttest előtt a piros hapták figurával szemezve, a patika lassan folydogáló sorába szorulva, a készülék előtt a víziókba borulva, az istentiszteleten, egyedül vagy régi társakkal, de mindig magányban, és csak várva vár.
Mogorva, konyuló nap ébreszti, és mélabús ború. Megfordul, s visszafekszik, de a kínos csendben alvásképtelen marad. Mint koszos hó, ropog a parketta vén lábai alatt, ahogy az ablakhoz vánszorog, hogy kizárja a dohos szobából a leáldozó napot – megbámulja a városi életet, s megtagadja egy torkos nyögéssel.
Tájjellegű borát kitölti. Éhes, ittas, elhagyatott, és elhagyott korok konok ekhójába születik vissza. Meggyötri az illúziót, kiköpi. Tekintete a megbarnult falat bontja.
És vár. (A halálra vagy a szavazócédulára, amelyik előbb jön.)
2010.