Hófehér lábnyomok
Egy hosszú, fárasztó nap után, Kristóf fáradtan heveredett le az ágyára. Fejét a párnájára hajtotta, úgy gondolt vissza a napjára. Elégedett volt. Jólesően nyugtázta, hogy egy sikeres napot zár. Még nem volt késő, de ő aludni akart. Fáradt volt, ki akarta pihenni magát. Örült, hogy végre ágyba került. Befordult a falhoz, s a takaróját a nyakáig húzta. Behunyta szemét, s várta hogy elaludjon. Ám az álom csak nem jött. Sokáig forgolódott, mire rájött, egyáltalán nem tud aludni! Felült az ágyban. A levetett farmerének zsebéből előhúzott egy öngyújtót, s egy szál cigit. Rágyújtott. Lusta volt kinyitni az ablakot, csak nézte a szálló füstöt. Visszafeküdt az ágyra. Egy ideig csak bámulta a plafont. Figyelte, ahogy a füst táncolva kering fölötte. Behunyta a szemét. Elképzelte a másnapját. Előtte volt az iskola képe, bevillant a dolgozat, amit írni fognak. Felkészült rá, nem félt tőle. Tudta, jó jegyet fog kapni. Ha akart, könnyűszerrel tudott jó jegyet szerezni, nem esett nehezére a tanulás. Erre büszke is volt. Még egyszer utoljára átgondolta, mit fog írni az esszére. Ugrándoztak a gondolatai. Látta maga előtt osztálytársait, a képet, ahogy beszélget velük. Kíváncsian várta a holnapot. Tudta, hogy az is fárasztó lesz, de szerette a nehéz napokat.
Kinyitotta a szemét. A füst egybefüggő fellegként terült végig a szobában. Sűrű, gomolygó fellegként. Felállt, hogy kezével elhessegesse. Nyújtózkodott, alig érte el. Amint ujja beleért a felhőbe, rögtön vissza is rántotta. Forró volt. Égette a kezét. Kíváncsian lesett felfelé. Fogott egy széket, s felrakta az ágyra. Gondolta onnan jobban eléri a plafont. Belenyúlt a füstbe. Sűrű volt, és hideg. Nyoma sem volt az előbbi forróságnak. Kereste tenyerével a plafont, ám nem találta. Mintha a szoba megnőtt volna. Az ürességben tapogatózott. Ahogy ott keresgélt, hirtelen leesett a székről. Valami megfogta a kezét, s ő ijedtében szédült le. Ráhuppant az ágyra. A még mindig égő cigi a padlóra esett. Kiégette a szőnyeget. Kristóf nem törődött vele, egyre csak a felleget kémlelte. Nem értette mi történt. Kíváncsian mászott vissza a székre, ám most a fejét préselte át a füstfellegen.
Végtelen fehérséget látott. Nem volt fölötte plafon, csak a tej fehér égbolt. Feje a furcsa világ padlójából kandikált felfelé. Végtelennek tűnt a messzeség. Kezét felnyújtotta, s felhúzta magát. Alatta még látta az ágyát, ám hamarosan az is eltűnt a fehérségben. A szobája fölött állt, egy hófehér füstfellegen…..
Egy szál alsónadrágban indult el felderíteni a furcsa világot. Semmit nem látott. Bizonytalanul lépkedett, a furcsa talajon. Lába egy centire besüppedt a fehér habba, minden lépésénél. Mintha egy vattacukron sétálna. Mély lábnyomokat hagyott maga után.
Sokáig sétált a kopár tájon. Nem látott semmit, nem érzett semmit. Csak a hófehér végtelent. Fáradtan ült le a földre. Kétségbeesve gondolt vissza a szobájára. Félt, talán nem jut vissza többet. Eldőlt a puha talajon. Kezeit összefonta a mellkasán. Várt. Várta, hogy felébredjen, és újra a szobájában legyen. Remélte, csak álmodik. De nem történt semmi. Ahogy ott feküdt, valami szúrni kezdte a hátát. Felült, s egy rózsaszál nőtt ki a talajból. Apró, sárga virágával megtörte az egyhangú fehérséget. Kíváncsian nézte a jövevényt. Odahajolt hozzá, megérintette, megszagolta. Hosszasan görnyedt felette. Körbekémlelt, továbbra sem látott semmit, hát leszakította a virágot. Ismét útnak indult a végtelen tájon. Kezében szorongatta az apró növényt. Az a rózsaszál erővel töltötte el. Menedéket jelentett számára az egyhangúságban. Egy apró színfolt a hófehér mezőn, egy új kaland a szürke hétköznapokban.
Lassan sétált tovább. Nem szúrta a kezét a tövis, nem is érezte, hogy fogja a virágot.
-Nem kapok levegőt! –Kristóf nem tudta honnan jön a vékony női hang.
-Engedj el, így meg fogok fulladni! –A fiú szétnyitotta tenyerét, s egy apró tündérleány ült benne. –Szia! Én vagyok az álomtündéred. Régóta vártam, hogy találkozzunk!
Kristóf nem értette a dolgot, meglepetten bámult az apró leányra.
-Ki vagy te, és hogy érted, hogy vártál rám? –Kérdezte kíváncsian.
-Az álomtündéred vagyok! Én vigyázom az álmaidat. Nem sokaknak adatik meg közülünk, hogy személyesen is találkozhatunk a védencünkkel! Úgyhogy köszönöm neked, hogy eljöttél hozzám. –A tündér hangja vékony volt, és csilingelő.
-Közületek? Szóval több is van belőled? –Kérdezte meglepetten a fiú.
-Nem te buta! Belőlem természetesen csak egy van, de tündér rengeteg. Minden embernek van egy saját tündére, akinek az a feladata, hogy megvédje őt a rossz álmoktól. Csak tudod, nem sok ember képes belépni személyesen az álmába. Legtöbben csak végignézik, bizonyos fokig átélik az álmokat, ám néhányan képesek abba be is lépni, a színfalak mögé tekinteni. Ez mindig nagy öröm a tündéreknek!
-De hogy jutottam ide? Akkor én most álmodok?
-Nos meg fogod kapni a választ a kérdéseidre, ám ahhoz jól kell figyelned. Elmesélem neked az egész históriát. Minden álom egy fehér lap, akárcsak a vászon, amire a művész a képet festi. Ezt a lapot dekoráljuk mi tündérek, színesre, izgalmasra. Mint a festők között, itt is vannak tehetségesebbek, rutinosabbak, s vannak, akik kevésbé ügyesek. Alapoktól kezdődően kell felépíteni egy álmot, hogy az kellemes, és összefüggő legyen. Ám vannak zavaró tényezők. Közülünk sem mindenki törekszik jó álmok létrehozására. Vannak, akik úgymond puszta rosszakaratból, belerondítanak más álmába. Így születnek a képszerű, furcsa álmok. Vannak persze a rémálmok, amik akkor születnek, ha egy tündér rosszkedvű. Ilyen előfordul, velem szerencsére nem túl gyakran! –Itt egy pillanatra elmosolyodott, s kedvesen nézett a fiúra. –Én mindig szép álmokat hozok neked, mert ha te boldog vagy álmodban, úgy nekem is jó lesz a kedvem. Ez egy körforgás! Néha persze előfordul, hogy az ember az álom elkészülte előtt alszik el. Nem túl gyakran, de előfordul. Ez most például egy ilyen álom. Nem tudtam elkészülni az álmoddal, mert semmi kreatív nem jutott az eszembe, ám remélni sem mertem volna, hogy megtalálsz engem. A legtöbb ember a te helyedben csak másodpercekig látja a fehér vásznat, s utána felébred. De te itt maradtál, s ennek örülök.
-Akkor ez lényegében egy álom?
-Mondhatjuk annak is. Lényegében ez egy köztes állapot, ami nem álom, de nem is valóság. Nem igazán tudom neked elmagyarázni, ezt hívjuk mi tündérek a Fehér Lábnyomnak. Az emberekben nyomot hagy ugyan, de nem érthetik meg teljesen. Túl bonyolult ez nekik.
-És meddig leszek itt?
-Nos, már nem sokáig! Sajnos hamarosan felébredsz, és akkor megint jó sokáig nem találkozunk! –Szólt a tündér szomorúan.
-Ez bámulatos! Nem hittem volna, hogy így működnek az álmok! Olyan kellemes itt! Én….
Mikor Kristóf felnyitotta a szemét, ismét az ágyában feküdt. Nyoma sem volt a széknek, amit az ágyon hagyott, s a füst sem látszott. Álmosan nyújtózott egyet.
-Hát csak álom volt az egész! –Suttogta, azzal fáradtan állt neki készülődni az iskolába. Hideg volt, az ablakot belepte a pára. Kibámult rajta. Nézte az utcát, a fákat, ahogy fújja őket a szél. „Csak álom volt”. Gondolta. Odalépett az ablakhoz. Hirtelen észrevett valamit. Hosszasan vizsgálta a csíkos üveget. Félénken elmosolyodott. Odarohant az ágyhoz, és lehajolt a földre. A szőnyegen apró karikát égetett a cigaretta.
-Lehetséges ez? –Kérdezte magától hangosan.
Visszasétált az ablakhoz, majd jókedvűen indult el az iskolába.
Amit az ablakon látott, nem volt más, mint az apró csíkokból összeálló, tündérkéz alkotta szavak.
„Olyan hirtelen tűntél el, hogy nem is búcsúzhattunk el rendesen! Remélem, még látjuk egymást! Ezerszer ölel, és vigyáz rád: A te álomtündéred!”