Olmos sötétben ülve
Szakadnak ki szívemből
Gondolataim. Elhűlve,
Halottan hitemből.
Felkavar a nagy csend.
Hogy mozdulatlan minden!
Csupán még én vagyok fent,
S hallgatom szenvedésem.
Hallgatom millió szikra
Elhulló, erőtlen hangját.
Millió fortyogó vita
El nem múló haragját!
Miért..., miért a sok tűz,
Ha nem kaphat lángra?
A vad ajkú szellem, miért űz,
Miért hajt meddő világra?
Kérdések hada rohan felém,
S én az olmos sötétben ülve,
Bízom a szebb reményt.
Bízom a szebb jövőt, türve!
Kelkheim/Taunus 2010. 07. 20.