- Avagy nincs szerelem, tövis nélkül? -
Tíz éve történt. Már tíz éve, hogy itt hagytál. Elmentél, s többé nem jöttél vissza. Talán egy boldogabb helyre kerültél, mondták. De engem a bánat, a keresűség, és a bűntudat emészt minden nap. Meghaltál, de én még itt vagyok. Élek. Na de milyen élet ez? Minden reggel zihálva, izzadtan ébredek, éjszakánként rémálmok gyötörnek. De már beletörődtem, várom a halált. A megváltó, édes halált. Csendben ülök a parkban. Ősz van. Egy ugyanilyen októberi napon történt. Pontosabban október 15.-én. Én azóta sem mertem a szüleid szemébe nézni, a sírodat se látogattam. Bűntudat gyötör emiatt. Bár visszaforgathatnám valahogyan az idő kerekét, hogy azon a napon, veled lehessek. Hátha akkor nem ragad el a halál tőlem. Ha meghaltunk volna is, együtt lehetnénk, mindörökkön örökké. Ki tudja? Én biztosan nem. De már elég volt, eleget menekültem! Döntöttem végre. Felálltam, s a legközelebbi virágárus felé vettem az utam. Megvettem az öt szál legszebb vörös rózsát, amit csak találtam. Még éppen idejében érkeztem, ugyanis már záróra volt. Odakint már sötétedett, úgyhogy fizettem, és a rózsákkal a kezemben egyenest a temetőbe siettem. Nem tudtam hol keressem, de azt tudtam, hogy a sír egyedi volt. Magam választottam, de nem volt erőm elmenni a temetésedre. Szégyenfolt ez az életemben. De ami megtörtént, az megtörtént. Kár ezen siránkozni. Így még inkább újult erővel, zakatoló szívvel álltam neki a temető sírjainak sorai közt megtalálni azt, kit mindennél jobban szerettem. A temető üres volt. Egy lélek sem járt erre épp. A sötétben eléggé bizonytalanul lépkedtem. Mikor megpillantottam a sírod, szemem könnybe lábadt. Itt vagy végre. Ennyi hosszú év után. Térdre ereszkedtem a sírbolt előtt, a rózsákat szépen belehelyeztem a sírba belefaragott vázába. Majd szépen lesepertem a sírról a ráhullott elhalt leveleket. Felkönyököltem a hideg, nyirkos betonra, arcom tenyerembe temettem. Emlékek törtek fel belőlem. Rólad, s rólam. Az első randink. Az első mozi. Az első estély. Az első vacsora a szüleidnél... Zokogni kezdtem. Azt mondják, férfi ember ne sírjék. Hát én mégis teszem. De csupán egy percig. Valakik zajonganak. Felnézve négy, részeg ember tartott arrafelé. Részegnek részegek voltak, de láthatóan még erejük teljében. Belém kötött az egyik. Majd a másik három folytatta. Nem tudtam mit tenni, megpróbáltam kihátrálni a helyzetből. De az előző esti záportól még mindig nedves talajon a lábam megcsúszott, s elestem. A fejemet ekkor beütöttem egy picit. Elsötétült minden. Majd mikor felnyitottam újra a szemem, csak a részegek üvöltését hallottam. Felülve, balra pillantva láttam, ahogy üvöltve rohannak. Néha elestek, majd újra felkeltek, egymásba gabalyodva. Majd legközelebb talán nem isznak. Én is megtehettem volna, elég bánatos voltam. De inkább nem tettem. De vajon mitől ijedtek így meg? Hirtelen valami furcsát észleltem. Jobbról, valami mintha fénylett volna. Felálltam gyorsan, és jobbra fordultam. S legnagyobb megrökönyödésemre ekkor megláttalak. Te voltál, szellemként. Szellemed, mint egy angyal, úgy ragyogta be a temető sötétjét. Szád mosolyra ült, s közelebb libbentél. Szinte csak centik választottak el, mégis kilométereknek érződött. Megpróbáltam a karod megfogni, de csak a levegőt markoltam. Ezután kinyújtottad karcsú karod, és kezeddel megsimogattad arcom. Kis bizsergést éreztem, ahogyan hozzámértél. Tíz éve először, újra boldognak éreztem magam. Bár nem te voltál teljesen. Illatod, s tested melegét sem érezhettem. Nem tudtam megfogni a kezed. S te sem az enyém. Könnycsepp gördült le hófehéren ragyogó arcodon. Valamit mondtál, de nem hallottam. Ráztam a fejem, mondtam, hogy nem értem. Nem hallok semmit. Te elmosolyodtál, és újra megsimogattad az arcom. Nem értettem, de már nem is érdekelt. Benyúltam a kabátom zsebébe, s egy pisztolyt vettem elő. Arcodon rettenet ült ki, és fejed rázva tiltakoztál. Én elfordultam, s a lőfegyvert kibiztosítottam. Ekkor dermesztő, hideg szél fújt át rajtam, s meghallottam a sikolyod. Valószínűleg ettől ijedtek meg a részegek. Rám is rám akartál ijeszteni. De nem sikerült. Visszanéztem, és azt mondtam, muszáj. Te csak tiltakoztál, s fejed ráztad. A fegyvert a számba emeltem, s ujjam a ravaszon tartottam. Meghúztam. Minden elsötétült, viszont ekkor meghallottam a hangod. Kérleltél.
- Ne! Ne tedd! Ne halj meg, még előtted az élet! - De már nem volt mit tenni. Hirtelen újra látni kezdtem. Láttam magam, ahogy összeesem. Láttam a betonon csordogáló vérem. Szellem lettem én is. Megfordultam, s a szemedbe néztem.
- Megjöttem, itt vagyok végre. Annyi év után… - Hozzám libbentél, s átöleltük egymást. Végre éreztelek újra. - Most már sosem hagyjuk el egymást, igaz? - Szemedben könnycsepp gyűlt.
- Te bolond… Így most mindketten szellemként maradunk e világon. Ha teljes életet élsz, és meghalsz, veled együtt felmehettünk volna a mennybe. De most már így kell maradnunk.
- De együtt leszünk legalább! - szóltam.
- Az igaz, de milyen áron? Megérte ez neked?
- Igen - szóltam, s megcsókoltalak.