Porcica
Réges régen, vagy négyszer negyven éve történt.
Volt Aladár néni. Azért volt a neve Aladár néni, mert a férje Aladár volt, és a néni igen szótlan volt, ha más is volt a környéken, önmagában meg nem igen beszélt. Azért is nem, mert akkor bolondnak tartották volna. Azt ugyan tudta, ha csak saját magában beszél, amikor nincs ott senki, aki bolondnak tartotta volna, akkor csak önmaga maradt volna, viszont magából nem csinál önmagának bolondot.
A nevéről annyit, hogy megszólítani se nagyon kellett, így senki sem vacakolt, hogy az megtanulja, így Aladár bácsiét viselte.
Tehát Aladár néni nem volt éppen az a nagyon okos asszony, bölcsnek meg még annyira sem volt az, bár ostobának se igen lehetett tartani, inkább a középúton maradt, már ami az esze forgását illeti, merthogy egyébként igen csodásan dolgozott. Takarított ugyanis. De nem csak önmagánál (azaz Aladár néninél, Aladár bácsinál és az Aladárék gyerekeinél), hanem mindenkinél a városkában, ahol éltek.
Aladár néni szeretett takarítani. Szerette a koszt, mert eltakaríthatja. A rendet meg azért szerette, mert érezte, hogy letett valamit az asztalra – jobb lett a világ (legalábbis, ami tőle telt, azt megtette).
Viszont mindenki, aki már egyszer próbált rendet rakni, lassan szembesült vele, hogy ott ismét rendetlenség lesz. Ez így megy, míg világ a világ, sőt, utána is így menne, ha lehetne világról beszélni, de maradjunk meg a jelennél, mármint ami a négyszer negyven éve történtek jelenét meséli el. Többre nem is igen lesz szükségünk.
Aladár néni –másodszor mondom- ugye szeretett takarítani és, ha mást nem is, ezt ragyogóan csinálta. Sőt utána is ragyogott minden. Viszont a rendetlenség, az nem szerette Aladár nénit, tekintve, hogy rendeltetése alapján a szemét létrehoz egy kis rendetlenséget, majd ez a szótlan asszonyocska csak úgy eltakarítgatja, elpusztítja művét, mint gonosz kisgyerek a jó kisgyerek homokkastélyát, amit gonddal nevelgetett a nedves homokszemekből.
A szemét bosszút forralt ezért Aladár néni ellen. Meg szerette volna leckéztetni, hogy tanulja meg: a rendetlenség egy természetes folyamat, egy elemi alkatrésze az életnek; mert csak úgy lesz. Mint ahogy Isten is teremtett például gólyát, vagy egy fűcsomót egy majdnem nagyon magas hegyen, így a rendetlenség is rendjén való, hogy természetes dolog. Emiatt a kosz, vagyis A Kosz úgy tekintett önmagára, mint valami tökéletes teremtményre, aminek helyt kell találnia a Föld kerekded kerekén mindenhol, továbbá ezeknek az Aladár néni fajta gonosztevőknek jobb esetben bele kell fulladnia a koszba.
Tanácskozott A Kosz önmagával, hogy hogyan is lehetne gátat szabni az örök felseprésnek, portalanításnak, összepakolásnak, mosásnak, hajtogatásnak és a többi kínzási módszernek, mígnem rájött, hogy szövetkeznie kell valakivel. Saját háza táján nézett szét, ahol kiismeri magát. Így jutott a tiszta házak szomszédságában fertőtől sumákan lüktető állandóan sötét sikátorokhoz.
A sikátorokban sok állat él. Mégpedig A Kosz jóvoltából, merthogy Isten a megmondhatója, –ugyanis azt is ő teremtette-, hogy mik is tanyáznak a sikátorokban, mindenesetre valami, amit például a macskák, a macskatermészetükből adódóan szeretnek. Így kerültek tehát oda a macskák is.
Mivel történetesen tudta A Kosz, hogy Aladár néni szereti a macskákat, ezt felhasználhatja talán ellene –még ha azok rendszerint koszosak is voltak a sikátorokban-, ezért úgy tervezte, hogy ismerteti a világ helyzetét a macskákkal, igaz, ezt picit sarkosítva tette, de hát a világ érdekét szolgáló nemes cél elérése miatt még erre is hajlandó volt. Lényegében ráijesztett a macskákra, hogy ha ez a vén nyanya ideér a seprűjével, akkor nekik fel is út és persze le is.
Meg kellett leckéztetni Aladár nénit.
Egy szép esős, koszos napon Aladár néni éppen a Rózsa és a Tulipán utca sarkán levő ház földszintjét takarította, mikor a mellette levő sikátorban kiválasztották a legalkalmasabb macskát erre a célra.
A felmosó épp az ajtó körül kezdte el ragyogtatni az előtte kosztól szép mattra és változatosra színezett padlót, amikor Rétes a küszöbre ült. (Na ne tessék megijedni, ez nem valami gyermeteg gyermekmese, nincsenek benne lábas, küszöbön ülős rétesek, pusztán a kiválasztott macska neve volt Rétes – amit az után kapott, hogy egy cukrászda mellett született és az anyatej helyett a kidobált rétesről itta le az esőtől folyóssá lett porcukrot, ugyanis azt hitte róla, hogy tej.)
Tehát el akarták hitetni Aladár nénivel, hogy szellem költözött a házba (igen, A Kosz és a macskák sem voltak éppen okosak, nem is szabad csodálkozni, hogy a gőzeke felfedezése, de még a csatornarendszer kitalálásához sem adta a nevét sem A Kosz, sem egy macska). Tehát a szellem históriával igyekeztek Aladár néni összes kedvét elvenni a jövőbeni bűntettektől, mint afféle jó keresztények.
Aladár néni először mindig felseper, majd elkezd felmosni, a seprésből származó koszt pedig egy vödörbe gyűjti egész nap, hogy majd este beleöntse a folyóba, ami elviszi vagy Portugáliába, de az is lehet, hogy akár még olyan messze is, amiről még nem is tudták, hogy van.
Mivel a felmosást mindig az ajtótól levő legtávolabbi ponttól kezdi, ezért a koszgyűjtő vödröt mindig az ajtónál hagyja, hogy ne legyen útban a már több, mint ötven éve gyakorolt felmosás közepette.
Mikor elkezdetett felmosni, Rétes beleugrott a felseprős vödörbe és jól megmártózott az éltető koszban és halkan kimászott onnan, mikor már nyakig mocskos volt. Szép koszosan Aladár néni mögé osont és fütyörésző felmosása közepette Rétes hirtelen beleharapott a lábujjába Aladár néninek, hogy megemlegesse egy életre, mit is tett. Csakhogy Aladár néni sem volt rest -szereti vagy nem szereti a macskákat, ez azért már túlzás. Nyakon csapta Rétest a felmosófával, majd az elkábult, ám a még mindig harapó macskát összekente enyvvel és még jobban összepiszkolta, hogy soha többé ne érezze azt, milyen tisztának lenni.
Aladár néni ekkor egy bottal lepiszkálta a még mindig harapó Rétes fogait a lábujjáról, ami eddigre igencsak sajgott. Megvárta, hogy Rétes felébredjen a kábulatból és egy varázs selyemből szőtt masnit kötött Rétes farkára, aminek varázsereje abban rejlett, hogy azt a selymet az égvilágon semmi sem képes összepiszkolni, így az mindig tiszta (ezen ne lepődjünk meg, Aladár nénit nem ismerjük, egy ismeretlenről meg épeszű ember feltételezhet ilyesfélét, még ha az nem is túl valószínű).
Rétes mikor felkelt borzasztóan érezte magát, de nem csak a feje sajgott az ütéstől, hanem a ragacsos, fojtó enyv is kikezdte őt. Undorodott magától, a kosztól és mindentől, amihez egyáltalán hozzá tudott ragadni – az egész világtól. Egyetlen menedéke pusztán ez a selyem masni volt, amit nyalogatott, becézgetett, simogatott.
Mikor visszatért a sikátorba A Kosz épp a többi macskát buzdította minél nagyobb szemetelésre, amibe Patyolatfalva és a többi Aladár néni féle alakok belefulladnak majd. Rétes A Kosz mögé settenkedett és irdatlan dühvel harapott bele annak lábujjába is, hogy érezze ugyanazt a fájdalmat, mint Aladár néni. Saját bőrén tapasztalta ugyanis, hogy a mocsok nem jó és Aladár néni tulajdonképpen csak egyensúlyban tartja a dolgokat.
A Kosz egy pillanat alatt apró szösszé vált és egy kósza szellő örökké elrepítette a kisvárosból, a többi macska ezek után pedig csodájára járt a varázs masninak. Lenyűgözte őket az a fajta patyolat, finomság, ami ebből a nagy kosztenger közepéből hirdette a tisztaságot. Az összes macska próbálta Rétesről lenyalni a koszt, de lehetetlen volt, mert örökre a foglya lett, csupán a farkán levő egyetlen kis masni maradt meg neki, ami tiszta volt, az viszont tisztább, mint bármi, az Univerzumban.
A többi macska ezt intő jelnek vette, rájöttek, hogy nem kívánhatják a koszt és a mocskot, mert az kívül és belül is hordozza a fertőt, ami romba dönti a világot –igen, a macskák is hajlamosak sarkítani a dolgokat.
Emiatt a világ összes macskája Rétesre emlékezvén a mai napig igyekszik a lehető legtisztább lenni és a rájuk telepedő koszt azon nyomban lenyalni.