Mindig is szerettem a fákat. A szürkésbarna kérgüket, s zöld lombjaikat, még ha egyik-másik bántó is volt néha. Hiszen ők mindig ott voltak nekem. A furcsa fények mikor bekebeleztek mindent, s útra keltem, otthon éreztem magam, magához ölelt a nyirkosság. Azt mondták nem embernek való hely az, s nem akartak velem jönni (bár én nem is hívtam őket). Mármint az emberek.
Maradtak helyükön, a gyökereiknél, s várták a halált. Láttam őket. Egy pillanat műve volt, nem több, s vége is lett. Mindenhol gépek, vér, majd üres beton, s vastömeg házak. Nem is bírtam volna tovább nézni, így beljebb hatoltam az álmaim világába.
Az erdők rejtélyes és szomorú, és baljós óceánjába.
Szilánkok az elmében és a kézben.
Nem is tudom mennyi ideje lehetek úton. Napok, hetek, hónapok. Évek? Percek…? Itt minden olyan más. Néha hosszú időn át megyek előre anélkül, hogy gondolnék valamit. Aztán persze felriadok, s a Hold már ezüstös fényével áztat engem.
Szeretem a Holdat. Mindig támpontot ad nekem, nélküle hová is mennék? Egyébként jó itt. Fövenyben űzöm a vadat, s néha az eső elől nem keresek menedéket, csak kifekszek egy mezőre, s hagyom, hogy a jéghideg cseppek végigszántsanak arcomon. Soha nem törlöm le őket, élvezem, amint végiggurulnak borostás arcomon.
Gondolatok. Mik is azok? Csak szikrák, mint a vihar idején a mennydörgés. Nem szeretem a vihart. A villámok, s a dörgés emlékeket idéz (egy ütés, fájdalom), de az eső jó.
Megtisztít.
Néha látok különös állatokat. Fejüket felém emelik, gombszemük félőn figyel engem. Ilyenkor jóllakok.
Van egy nyakláncom. Fogakból.
Keresem a szavakat, de oly nehéz. Járás közben botra támaszkodom, itt pedig emlékeimre, amik már eléggé megfakultak. Csak villanások (gyűlölöm a vihart).
A nap lemegy, a Hold feljön. Éjjel járok, nappal ritkán. A Hold barátságos velem, s elégedetten fürdetem arcom a fényében. Az esős, holdfényes éjszakákat szeretem. Éjszaka… Régen használták ezt… Használtam… Használtuk… Már minden más. Nincsenek emberek, egyedül járok. Nem mintha zavarna, szeretem a magányt.
Egy szürke éjszaka. Nincs Hold. Csak csillagok. Félek, s tudom, hogy magányos vagyok. Üvöltök a farkasokkal. Villámok. Már csak nappal járok.
Nem is tudom, miért írom e sorokat. Papírosaim fogynak, szavak oly nehezek számomra. Szemem vörös (láttam a pataknál).
Többet nem nézek a patakba.
Démonok kergetnek
MA jött a lány. Haja olyan volt, mint a mezőkön lengő növények. Kalászok. NAgoyn megijedtem, azt mondta ismer. A szavak neki is nehezek voltak, rég láttam már hozzá hasonlót, s persze, hogy fájdalmat okozott. Elemér!, mondta nekem. Ordítottam, fülem befogtam. Talán így hívtak egyszer, s arca fájdalmat okozott nekem (szerelem). Utánam jött, s én figyeltem őt, s ő figyelt engem. Hol láttál utoljára várost, kérdezte tőlem. Szótlanul mutattam neki, bár nem tudtam mennyi ideje lehetett már annak. A városok nekem túl kihaltak a fények óta. Miért keresi? Miért?! Semmi értelme. Itt van minden, itt van fa, itt van eső, itt van élet. Hegy tetején álltunk, elláttunk a horizontig. Mily különös szó. Nem szóltunk hozzá, míg végül velünk tartott. Volna. Szó nélkül ütöttem, háta görcsbe rándult, riadtan nézett rám újra, ütöttem.
Van pár új fogam. A farkasok már nem éhesek. Én nem érem el, hosszú ideig zuhant. Elszakította a kabátom, lyuk van rajta. Nem volt szép tőle. Az ordasok persze jól laknak.
Még egy kis helyem van a papíron.
Nagyon fáj. Forognak a fák, hívnak engem, s lüktetés hatja át a vidéket. Valamiféle csapdába léptem, csupa fog, csupa fém, csupa halál. Semmi fa, semmi eső.
Sebeimben férgek tanyáznak
Egy fa alá húzódok, eggyé válok vele
Remeg a
kezem
de a fák
körbeölelnek
esik az eső
és ez így
jó
jó
ordasokat hallok közeledni