A hörcsög
- Pedig ide raktam! Tényleg! Azóta senki sem járt itt, muszáj itt lennie. – Mormogta magában a nő, miközben a gyönyörű, lakkozott fa éjjeliszekrényben keresgélt valamit. Egyszer csak megállt a keze, s arcára valami leírhatatlan undor ült ki. Tudta mit fog, és nem szerette volna megnézni. Valószínűleg az volt, amit keresett, de egyáltalán nem örült neki. Mélyen beleszagolt a levegőbe kettőt, hátha érez valami fura illatot, vagy inkább szagot, ami még több okot ad majd a szörnyülködésre. Ő nem akarta, tényleg nem gondolta, hogy ez lesz belőle, csak már annyira ideges volt, nem bírta tovább, és az egyetlen hely, amit talált neki az éjjeliszekrény volt. Ám éppen az előbb rájött, hogy megfeledkezett róla, de oda tette még napokkal ezelőtt. Bele se mert gondolni, hogy mi lehet vele.
Most szépen elengedte, majd mutató újával megböködte, de semmi. Félt bele nézni a fiókba, megelégedett a puszta tapintással.
- Hogy magyarázom meg Daninak? Ilyen kegyetlen nem lehetek! – gondolkozott magában, és közben néhány könnycsepp is elhagyta a gyönyörű, mandula alakú szemeit. Lement a konyhába és keresett egy olyan nylon zacskót, amiben a fia szokta vinni minden reggel a gondosan becsomagolt szalámis, paprikás szendvicseit. Azt aztán felhúzta a kezére, majd szépen lassan, behunyt szemmel, elfordulva nyúlt vissza az éjjeliszekrénybe. Óvatosan megfogta, és kiemelte rettegése tárgyát, de nem mert ránézni, félt, hogy elkapná a hányinger, hanem inkább kifutott a házból, és bele dobta a kinti szemetesbe, ahova férje a leveleket szokta szórni.
Az érzések csak úgy kavarogtak benne. Örült, mert nem kellett ránéznie arra a valamire, viszont szomorú is volt, mert tudta, hogy most mit kell tennie. Bement a házba, a zacskót lehúzta a kezéről, és a szemetesbe dobta, majd nagy nehezen elindult felfele a lépcsőn, hogy közölje kisfiával a rossz hírt. Dani a szobájában játszott a karácsonyra kapott kisvasútjával, anyukája pedig csak megállt az ajtóban és könnyező szemekkel nézte, ahogyan a gyermek játszadozik. „Senkinek nincs ilyen aranyos kisfia, mint nekem…” –gondolta magában, majd letörölte könnyeit. Belépett a gyerekszobába, és leült a földre a kisfiú mellé.
- Figyelj kicsim, tudom, hogy most nagyon szomorú leszel, de én is az vagyok… - szólalt meg remegő hangon.
- Azért sírsz? Ne sírj, nem lehet olyan nagy a baj. Majd segítek. – válaszolt Danika, s a szemüvege mögül úgy csillogtak anyjára meredő szemei, hogy az szavakkal leírhatatlan.
- Tudod, Döme elment…
- Sétálni?
- Igen, de… de… nem fog többet visszajönni.
- De, visszajött, mert nem vitt magával szendvicset, és anélkül nem tudott volna sokat sétálni.
- Nem, Danika, nem fog visszajönni.
- De, ott van a ketrecben, látod?
Az anyuka szemei megmerevedtek, csak bámulta hörcsögöt, amit még napokkal ezelőtt azért dugott el az éjjeli szekrényébe, mert idegesítette a folytonos mocorgás és rágcsálás éjszakánként, és gondolta, ott a fiókban majd nyugton lesz. Torkában érezte a gombócot, és szíve úgy vert, hogy majd kiugrott a mellkasából. Rettegett, hirtelen csak az tudott eszébe jutni, hogy az állat, amit kidobott életre kelt, és visszamászott ide.
- Láttam, hogy elment, de nyitva hagytam a ketrecet, hogy hátha vissza akar jönni. – szólt Danika, miközben tovább játszott a vasúttal.
- Mónika! – kiáltott egy férfihang a hálószobából – Hol van a zoknim?