Éjkergető I.
Magamhoz térek; nem világlik már,
Elmúlt a dél, elmúlt a délután,
Bár őszintén: a napfényért nem kár,
Késő van, már éjfél is elmúlt tán.
Dermesztő hideg van, megremegek,
A csend most mégis mámorosan hat.
Felcserélődtek a holt-szerepek,
Csak az érzés, ami megmaradhat.
Szemeit forgatja, s fejével int
Majd földre hányja dalfergetegét,
Kisujjával a légben csavarint,
S szeplők ámítják a Hold serlegét;
Én nem mozdulok, csak nézem, amint
Az Éj felcsapja csillám-süvegét.
Éjkergető II.
Az Éj felcsapja csillám-süvegét,
És bort tölt magának egy kupával,
Ledönti, s bámulja a fenekét;
Az ökör iszik magában – rá vall.
Aztán misetörtént-módon tölt még,
Iszik a Napra, iszik a Holdra,
Kikkel az időt, bánatot ölték,
És kiknek most se „lesz”-e, se „volt”-a.
Kupája már kopott, ócska, silány…
Mögéje néz hát – hisz még többet vár.
Az űr mögött övé a telj-látvány.
Nézi: még mindig messze a határ.
Tekintete lángol, parazsat hány,
Szemébe üstökös könnyeket zár.
Éjkergető III.
Szemébe üstökös könnyeket zár,
S bicsakló hanggal kér bort magának
A mindent feledni vágyó Éj. „Kár!” –
Szól, s könnyei tűzesővé válnak.
Ölbe zárja emésztő bánatát,
Visszagondolni már nem fog soha,
És ha mégis visszagondolna rád:
Utolsó gond’ lesz – s halotti tora.
’Hogy messze jártam, árkon-bokron túl,
Halottam sok ilyen-olyan regét,
Hogy: ha Nap kél, az Éj feje lehull,
S magával rántja sötét-remekét.
NEM! – csak szemei kékje komorul,
S kisírja velük a hajnal egét.
Éjkergető IV.
„S kisírja velük a hajnal egét.” –
Meséli egy öreg a sarokban,
Fel-felemelve olykor tenyerét,
A többi meg csak figyel unottan.
Aztán leszáll az Éj, egyre lejjebb,
Két lába már a földet is éri,
De a sötét néz oda legfeljebb,
Ám valahogy már az sem a régi…
A félhomály is inkább andalog,
Messze…; aszáraz jól végzi dolgát,
S nem hiába fogadtak dalnokot:
Egyik akkordból a másikba át…
Az Éj pedig… nos, amit csak kapott:
Tékozol minden csillagot, csóvát.
Éjkergető V.
Tékozol minden csillagot, csóvát,
Ő a fénypontok örök Krőzusa,
Igyekszik, de nem állja a próbát:
Csak kincs, és nem az akarat ura…
A költekezés vendége (rabja),
Aki ujjain számolgat folyton,
Hogy a fényt majd ő vagy a Nap adja,
De becsületén már folt a folton.
Keserű így a mámor, és a bor:
Már nem hozza meg igazi kedvét,
Ihat tízszer, mégis csuklik százszor,
Ügyet sem vet rá barát és vendég;
Nem figyel senki sem felé, mikor
Lesüti parázsló tekintetét.
Éjkergető VI.
Lesüti parázsló tekintetét
A Vénusz, azt a két éjkergetőt,
De hiába, mert elvette eszét…
Az Éj már végleg behálózta őt.
A mese szerint a Vénusz pirul:
Még érintetlen – vörösen izzik,
Ha az Éj akár csak felé fordul
(Bár csak benne, másban nem is bízik).
Aztán ’hogy pitymallik, ’hogy kel a Nap,
Kicsit lejjebb tűri a szoknyaszárt,
S távolabb ül, mikor már józanabb.
Bejárták a végtelen tej-határt,
S miután az Éj búcsúcsókot kap…
Nappal is, Holddal is csüggedt szót vált.
Éjkergető VII.
Nappal is, Holddal is csüggedt szót vált,
Majd sétára hívja a tejútra
Mindig piruló kedves-csillagát.
Ő az örök: szerelmes Vénusza.
Te vagy az, te kiről folyton beszél,
S fenyeget egy szívnek látszó tárggyal.
De aztán mégis eldobja, mert fél,
Hogy célt téveszt vele. Inkább tárgyal…
Úgyis rég használta – sok-sok éve –
Lángoló szívét kilövő mellét,
S akkor is hibázott – világvége.
Elfordult tőled, már nem lát beléd,
Háttal áll (elszállt minden reménye),
S egyszer sem nézett… egyszer sem feléd.
Éjkergető VIII.
S egyszer sem nézett… egyszer sem feléd,
Csak egy égi jelre várt, hogy mehet,
És ha megy… itt hagyja egyik felét.
De érdekli is a másik felet…?
Az Éj már a küszöbön áll, s felnéz,
Tiszta, felhőtlen a horizont-ék,
Mennie kell, de menni most nehéz,
Hátra is fordul… hisz maradna még.
Egy végső csókot küld a Vénusznak,
Teste még nyugodt, csak lelke tombol,
Behunyja szemét, tán imát mondhat,
Aztán kilép könnyes mámorából,
S markába gyűjti a csillagokat:
Minden reménysugarat szétmorzsol,
Éjkergető IX.
Minden reménysugarat szétmorzsol,
S markából a Vénusz felé fújja,
S ha a lány a levegőbe csókol,
Aranyszínű csillámport fúj újra.
Kék köpenyén kevés már a fénypont,
Tüzes csokorba fogta már majd’ mind,
S minden este, mikor csillagvért ont,
Meg-megered a könnyes eső kint.
Így költi idejét a mindig bús,
Ábrándjaiban elmerülő Éj,
S ha egyszer érezné a forró hús,
Bódult vágy ízét, hebegné: „remélj!”,
S miként nyomorból a rémült koldus,
Menekülne, mint magánytól a kéj.
Éjkergető X.
Menekülne, mint magánytól a kéj,
Nehogy Nap érje keserű arcát,
Nehogy fény fogja fel könnye sekély,
De egyre tajtékzóbb szellem-harcát.
’Hol a lélek utóbb zátonyra fut?
Talán. De partra sodorja az ár
Minden este, s ’hogy a föld alá jut,
Kihajt, és új virágot hoz a szár.
Szemében látszik: tudja, mit akar.
Csak a balga hiszi, hogy ha lángol,
Ha az írisz füstje vérárt takar,
És benne a Vénusz fénye táncol,
Hogy fejében csak az jár – mély zavar:
Inkább csak megbújna, de nincsen hol.
Éjkergető XI.
Inkább csak megbújna, de nincsen hol,
Így nyíltan nézi gyermeteg álmát,
Amiben a főhős sírva tombol,
Ha nem leli hátán angyalszárnyát.
Most az ajtóban áll. Könnyes az ég,
S a pultnál a bajszos pipafüstje
Odakint állva is érződik még,
Hol ezüstfüggöny a felhők gyöngye…
Áldott Grálként fogja fel e gyöngyárt,
De a szentelt vízből soha ne kérj!
Méreg az, mit az Éj magába zárt,
S orvosság, ha úgy akarja – „Idd, s élj!”
Hatalmas úr ő, s ha tudod, nem árt:
Itt van, még mindig itt van, de ne félj…
Éjkergető XII.
Itt van, még mindig itt van, de ne félj…
Kinn ázik az esőben, s az idő
Közeleg, vele karöltve a fény.
Most elhervad, mi a parton kinő…
Lassan emelkedik az ég felé,
Szembogara helyéről kirepül
Egy rózsára, s szirmát kettészelé,
Míg a Vénusz figyeli, s csendben ül.
Aztán tovaszáll az Éj. A Tejút,
Csillagmező, mit magához vonszol,
Bebábozza magával a borút,
S álomra tér – hajnalban – a Vándor.
S így, hogy elfelejt minden nyomorút,
Nem nagy ügy, ha le is szid, ha korhol.
Éjkergető XIII.
Nem nagy ügy, ha le is szid, ha korhol…
Hisz kettős énje egyike csupán,
Ami most a csillagárban horkol,
A másik most kel, s néz préda után.
Öntudata kihasad fejéből,
S tegnap-éjbeli magvában reked,
Kinek most könnyű bábja szívén tőr,
Míg a Nap szorítása nem enged.
Más alkat ez, egészen kicsinyke,
Szemén ott pihen az Édenkert-héj,
Azon át más a Föld e vidéke…
Most múzsája súg: „Türelemmel élj!”
Történjék bármi… ha búsul képe,
Ne felejtsd el, hogy én vagyok az Éj!
Éjkergető XIV.
Magamhoz térek; nem világlik már,
Az Éj felcsapja csillám-süvegét,
Szemébe üstökös könnyeket zár,
S kisírja velük a hajnal egét.
Tékozol minden csillagot, csóvát,
Lesüti parázsló tekintetét,
Nappal is, Holddal is csüggedt szót vált,
S egyszer sem nézett… egyszer sem feléd.
Minden reménysugarat szétmorzsol,
Menekülne, mint magányból a kéj,
Inkább csak megbújna, de nincsen hol…
Itt van, még mindig itt van, de ne félj,
Nem nagy ügy, ha le is szid, ha korhol;
Ne felejtsd el, hogy én vagyok az Éj.
Narin
2010.02.23-03.25.