1.
Gondolataim örvényében csapongok,
S vergődök a szavak súlya alatt.
Fejemben millió kis hangok,
Mik mellett lelkem óvakodva elhalad.
Mit mondhatnék még?
Előttem százak énekelték a múltat,
A jövőt, szerelmet, fájdalmat. Ezt tudom rég!
Velőm ezekben mélyen kutat!
Vajon, tudok-e ezekből kilépni,
Tudok-e újat mutatni, valami nem emberit?
Vagy szívemet kell ezért kitépnem?
Ez a sok-sok ezer villanás kimerít.
Kimerít, mert nem tudom..., nem tudok más lenni!
Embernek szánt az Isten engem,
S így kell élnem, eszerint tennem.
Eszerint kell bűneimért halált vennem.
Bocsássátok meg, hogy merek ember lenni!
2.
Ahogy felemelem sárguló hangom
Hálóba szőtt erkölcsök ellen,
S merem szilajon, víjogó hangon
Kikiáltani azt, hogy nem...!
Nem leszek áldozati kos
Emelt istenek oltára előtt!
S ne kérdezze azt a népből emelt okos,
Hogy hová lett a régi, mi ledőlt?
Ne kérdezzen az, ki nem tud kérdezni,
S ne válaszoljon az, ki nem tud felelni!
3.
Súlyos a világ. Nehéz ezt érezni.
Ám muszály lelkemet mennyekig emelni,
Mert békéért dobog vas szívem.
Koppanó lépésem jövőmért téblábol.
Büszkén említen. Ápolom ezt híven.
Életem az életből lassan-lassan kilábal,
Mert nincs ember, ki visszadja édes mosolyom.
Marad a munka, marad a lantom!
2009. 10. 12.
Fót